Jöttél, mert hívtak, fűillatú halál;
ártatlan szemébe néztél huncutul.
Viaskodó, fáradt gondolat rád talált,
elhitetted véle, hogy benne már úr vagy, úr…
Mért’ kellett elhullanod, hogy versem
íly szívszaggató gyötrelem legyen !?
Mért’ vitted utolsó táncba apró szentem,
hogy elvedd, kit az ég adott nekem?
Még olyan friss a tegnap, még terem:
piciny, fehér virágai még nyílnak,
keblemből a sóhajt oly lassan engedem,
még itt vagy, könnybe álmodlak, amíg pirkad…
De hisz Isten, te vagy e földön, egyetlen úr!
Míg Ő nyitott szemmel alszik benned,
nagy szárnyad, mint védelmező turul
halált hessent, körötte féltőn repked!
Ártatlanom nem hullt el egészen,
csak nekünk hamvadt korsóba teste:
még itt van, s pirkad, a hajnalt nézem,
az árnyak közt hófehér árnyát keresve…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése