Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,
Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…
Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal
Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést
Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’ immel, hátul a kertben,
Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…
Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek
