Tárlat

Ócska árnyékká retusál a pusztuló idő

Valami alaktalan félelem ődöng körül
Mint nem múló kontrasztos délelőttnek:
Fogatlan kántáló, rút cigányasszony örül

Egy óriás festmény előtt állok igézve
Mely durva ecsetvonásokkal próbál betölteni
Finom pókhálójú megszámlált végtelent
Értelme nincs, egészen zord, szinte emberi

Most képcsarnok, hol mozdulatlan feszülnek
Egymásnak húszméteres sebzett angyalok
De ne higgy neki, máskor másnak formál teret
Azt idézi, amit láttál, vagy ahogy látni akarod

Bizony, elszédülsz, sötét freskók omlanak rád
Fényszóró vakít egy elnagyolt arc szemében
Sodor, kinevet, tükröt tart a portrék sora
Habot ver ajkadon a tajték, s megéget a szégyen

Keresed, merre a kijárat, de tudod is botorkálva
Hiszen rólad, magamról szól e furcsa tárlat
Reccsenő, régi parkett, üres keret rémít elöl
S a csuhás alak elviszi a kivágott vásznat