Versfolyam - Még ring-ring álmom...

Még ring-ring álmom is a folyó vízében,
mint holdvilág ring odafönn az égen,
még él reményem dőrén, hogy e kicsi dalban
egymásra találnak, kikről szólni akartam.

Elszárnyalt sok csapat messzi-messzi délre
bizony azt gondolták, itt a szezon vége,
vén pecás a stégen; rím horogra akad:
úgy várja a fogást, mint halász a halat.

Él a folyó tehát! Mily kalandos útja!
Gyűljenek madarak dalos helyre újra,
s töltsék meg a medret gyönyörű mesékkel,
hol fecske volt, ott igen: gólya is fészkel!

Versfolyam ciklus - Hazajön a vándor

Évek teltek újra, s hazajött a vándor,

elfogytak az álmok, a színek és a holnap,
partra ülve fürkész úszó égi tábort,
sűrű nádas fölé ősz fűzek hajolnak.

Egyszer volt egy dallam, édes és szédítő,
hangjaiba belé reszketett a szívem,
egyek voltunk ketten: szerelmes férfi-nő,
hullámok színén úsztunk habos gyöngy-vízen.

Tóba fúlt a patak, s elszálltak remények,
halott, kietlen lett az éltető föld
és mégis kedves, visszajöttem érted
veled hallgatni; öled békés öböl

Folyamunk időtlen, játékkal van teli,
mi tudjuk titkát, hogy híd alatt surranó
kis csónakunkat melyik parthoz kötheti
fonódó ujjunk, ha folyamunk árad, óh!

Évek várják ismét, itt marad a vándor,
míg álmokat, színeket, holnapot megleli,
addig partra ülve fürkész úszó égi tábort,
s hogy hullámzik a mezőn a hajas tengeri…

Tegnapod nyomán

mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Láncfű nőtt arra, s kankalin,
kószálva közöttük szédült a képzelet,
akáclevél nem kérdte: szeret- nem szeret?

pillangó szállna arra mind,
s tarka rajukban állva elvesznék megint;
ábrándoz a lélek, hogyha visszatekint.

Vannak ott pitypangok ma is,
hol áttört lombközön reánk hullt a fény,
kedves, most nem veled, egyedül voltam én.

Itt van kezemben a kavics.
Jelnek őrzöm elmúlt, édes tegnap után,
mikor csókot szitált reánk az est sután…

Mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Jártam a tegnapod nyomán.
Kis, fehér kövecskék gurultak előmbe,
emlékszálait az ősz szívembe szőtte

Picurka-versek XVIII. -– évek

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,

Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget

Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon

Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!

Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!

Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…

Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!

Naplóbejegyzés III.

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés...

sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint...
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

Nem mondja ki senki, legfeljebb csiszolgatni
visszaküldik, hadd lássa, mások is megtudják:
a profi szánakozva bár, de nem közösködik holmi amatőrrel

Valaha jobb napokat láttam? Azt hiszem, mindig is vak voltam.
Szeretném fájdalommentesen megkerülni a választ,
ám miért is tenném? A sebészi beavatkozás elkerülhetetlen.

*

Ma már csak hallgatom a levelek rezdülését,
csak könnyezem a zongorajátékok futamain,
arcom őszi eső gyanánt permetezi a könny.

Megindulok egy-egy fiatal vadóc ösztönös sóhaján,
és igen, lehunyom szemem, mikor az életművész
pontosan úgy sajdítja meg a húst, hogy jólesőn fájni kezd.

Összetöröm a ceruza-csutát, meghasítom a lapot,
kandallóba menjen égni, tűz válassza el tőle
miért érdemes volt, s por legyen, ami hamvába úgy marad.

Ha még sírni sem tudsz úgy, hogy a sírásod igazi legyen,
hagyd másra, ki tud sírni igazán, mert neki van miért.
Keress vigasztalan magányt, csalódj reménykedőn,

de kérlek, hazudni, hogy a lila gyönyörű, holott
még mocskos szürkét sem láttál, és a színt nem ismered,
olyan vétek ez, melyért kevés minden bocsánat!

*

Menj! Gyere, jöjj, igyunk bort, álmodjunk lehetetlent!
A jó ügy érdekében, nem bánom, szeretkezhetsz is velem,
Csillapítsuk az igazság bántó fényét sötét mámorral!

Aztán, látod, szépen, lassan megtanuljuk a színeket:

szivárvány ég, fekete éj, szabadság zöldje,
talán kéz-a kézben együtt futunk völgybe

Talán dallá érik bennünk az érzésnyi perc,
talán kinyílunk, mint múló nefelejcs

Csókban ízlelgetjük a varázsos szókat,
selyem-mézzel cirógat az induló nap

Egyszerre tiszta dobbanások páros ütemei fognak lüktetni

És észreveszed ismét (?) hogy élsz. Milyen jó ez!
Félszeg bátortalanságok: ezeket elfújja ezer vágyad.
Egymásba öltött szavad büszke folyamként árad.

*

De még nem vagy kiforrva: megrendül majd hited
Elátkozol engem és a napot, melyen megismertél,
Mert elhagylak. Rettenetes érzések fognak dúlni.

Én is elhagyatott leszek, sziklameredélyként a sós
tenger fölé magasodva az idő elpusztít, felőröl.
Megtébolyodik az elme, és elsiratja az egyetlen fontost,

amiért feláldozta önmagát, hogy kiteljesedjen benne,
ami kiragadta a keserűség és reménytelenség meddőjéből,
amitől minden ízében értelmet nyert ez a világ,

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
Mire idáig eljutsz, megérted, hogy az egyetlen érzés,
mely a nyers életedet képes úgy átsütni, mint az angol séf a bélszínt,

a Szerelem az.