Tizenöt gyertya

Ma egész nap rád gondolok,

tudom, fölös, botor dolog,
fájó emlékezéssel, s csókkal,
míg fölszáll az a nehéz sóhaj,

mi mellkasom nyomja, nyomja,
hűlve, s ismét feldobogva:
miért is tettél ilyet vélem,
miért nem láthatlak mégsem?

Oly kevés volt a gyermekkor-óra,
felültetni dobogóra,
honnan az én világom látod,
s nem hat a jézabeli átok!

Oly sok hiába buzgalom;
szelídből lett konok vadon,
ellenáll, vagy csak képzelem?
Mi játszik két búza-kék szemen?

Belül csend, s féltő vágy honol,
nézni, hogy más karjába omol,
szerelmét szomjas párna issza,
kislánynak nem jön soha vissza -

- beteljesítetlen ígéret -
látod, irigység lep, félek,
aztán erőt veszek mégis,
mert mi enyém volt, Tiéd is!

Ma egész nap rád gondolok,
tudom, fölös, botor dolog,
fájó emlékezéssel, s csókkal,
míg fölszáll az a nehéz sóhaj,

s a gondolat Feléd mereng,
felettünk tán’ új nap feldereng,
ha egyre jobban magamnak hiszlek,
s valóságba tűnik minden díszlet.

Azért várok Rád itt szótlan,
Ha szólni vágysz, pár szóban,
Tudod, hogy hol, s kiért vagyok,
Hogy odaadjam, mit adhatok.

*

Tizenöt gyertyát gyújtok ma,
muzsikát kíván a húrokra
egy zajokba fáradt lélek,
ideje, óh a zenének!


 2013. 07. 03-04.