címtelenül: Instrukciók és bátorítás

Írnom kell-e Néked, hogy legbensőm kitárva,

Szőnyegem szélén várok szivárványra,
Mélázni valami édes-bús dalon,
Melyet lélek szült és kósza alkalom?

Hogy borzongjam minden egyes során,
Versed olyan legyen, akár egy utazás!
Hagyd a bajmolódást, küszködést a rímmel,
Csak engedd játszani, s figyeld szíved ütemét!

Ne is sejtsem, mi következik,
Találj el váratlanul, sodorj,
Akár a többi gyarló lélek, én is szédülni vágyom,
Velence utcáin suhanva lobogjon hajam!

Csónakázzunk szerelem lélekvesztőin,
Finom csipke legyen az álmodás,
S egyszer csak könnyek lepjenek,
Mert szürke való szaggatja szét színarany ruhám.

Csatakos, vak legyen ébredésem,
Kibe reménytelen elmúlás gázolt bele,
Még a vágynak édes csókja illan rólam,
Mint tört korsó, mely tüzes borral volt tele…

Megállj, Te! Mit adnál, végszóval máris elveszed,
Hogy kétség dúljon így félig bemártva?
Árnyald vázlatodat, szépen kibontva,
Hogy alakod hős, s asszonyod csodálatos legyen!

Még alig ismerlek, szenvedélyem leszel-é,
Vagy felejtésre méltó gyenge sablon?
Rajtad áll. Hát szerezz olyan estét,
Hogy muzsikád által rezegjen, s megolvasszon,

Vagy induljak mélységnek kezemben a dallal,
És valahol bevégezve találjon rám hajnal!
Hadd borzongjam hát minden sorodon,
Versed olyan legyen, akár egy utazás!

Hadd szárnyaljak hát röptödben Veled,
Hisz egyformán ember-angyalok vagyunk,
Időnek rabjai, kiket megtart, vagy eltemet,
Ha eljátszván bábjával játékára unt.

De ma még szabad vagy, varázsolj üde ligetet,
Vagy mézillatos mezőt, mely a végtelent idézi,
Tölgyesek közt lopakodó, szomjas őzet,
Ki oly nagyon kíván forrásvízhez érni.

Bizsergessen sejtés, nyelved szó igézze, hogy mondd,
De hunyd le közben szemed, úgy indulj utána,
S lépted mégis visszatartva, várj a csöndes bájra,
Azután írd le sebesen, mi tollad körül tolong!

Jó lesz, bármit alkotsz, csak tessél magadnak,
S ne kedvetlenülj el, hogyha megtagadnak,
Képzeleted küszöbén, itt várlak, hallgatom,
Muzsikádtól, akár a többi gyarló lélek,

én is szédülni vágyom- nagyon!

2010-07-21

Égtájaim

Lázár

Néked formát adtam, s holdsarlós mosolyú
Mindenre huncut, csínytevő ábrázatot,
De ha rám nézel, nagy szemed oly szomorú
Távol vagy, s vigasztalni oly távol vagyok.

Kicsi voltál, mikor végleg elhagytalak,
S kicsi vagy még megérteni felnőttek száján
Miért karddal jőnek ki keserűen szavak,
Elcsúfítva rajzolt eged szivárványát.

De hallom csengő, tiszta, szép kacagásod,
Túlélni születtél vad borzalmakon,
Ne hidd el, mit súgnak kedveskedve mások,
Hordozlak, mint kutya kölykét, s szeretlek nagyon!


Fanni

Hogyan esnek az édes, kósza véletlenek,
S hogy maradnak kéken ártatlan szép szemek,
S kislányra kamaszságot az idő hogy varázsol,
Azt nem tudom megmondani, csak, hogy hiányzol!

Fogni iskolába menet puha kis kezed,
S mennyi apróság, mit már apád nem tehet,
Búzaszín hajad elfújta a szél napnyugatra,
Pocak kutyusod vár haza, s csahol ugatva.

Hogy lesznek gyermeklelket dúló sebek,
S hány várva várt ölelés, s este kárba megy,
Csak sejteni merem, mit szomorún vágyol,
S megmondani mégsem, csak, hogy hiányzol!


Simon

Mennyi rejtett érzés, s konokul dacoló
Magában elfojtott, bújócskázó szó!
Szemtelenül okos és lusta nagy gyerek,
Kamaszkorom, ismét találkozom veled,

S látlak, mikor egyedül vagy, várva álmot
Szobányira szűkül védtelen világod,
Hallom suttogásod, apám itt lehetne,
Ahogy Mama ölel, ő is úgy szeretne!

Míg megjövök, szétlőhetsz minden űrhajót,
A virtuális semmiben villódzva haladó
Ellenséges bázist, rajzolt égitestet,
Megfejtem világod, s egyszer megkereslek.


Eszter

Gyémánttá nemesült bűvös tündér hölgyem,
Neveddé lettél, elérhetetlenül,
Mirtuszvirágot is bontasz ifjú-zöldben,
Messze észak földjén, tudás fáján, felül.

Rád nézek, s elnézel, valahova távol,
Mint türelmes idegen, megvársz néhány percet,
De nem kérsz az unszoló, eljátszott hiányból,
Cigarettává sodorsz pár múló szerelmet.

Hova lettél tünde, bájos kicsi lányom?
Homokviharrá szöksz a nyugati égre,
S nem marad utánad könnyezhető lábnyom,
Miért nincsen válasz oly sok miértre?

Álmok városa

Magas, mint értelem, tornya ködbe vész,
Hangtalan utcáin végre sosem érsz.
Lámpásul a fakó, örök Hold-arc lebeg,
Benn álmodik mind, ki reménytelen szeret!

Van egy tó közepén, kedvesem a neve,
Édes inni, mégis keservvel van tele.
Vizén fodor, gyűrű, napfény selyme csillan,
Vártam ott szüntelen, s mégse jött, ha hívtam.

Kergettem falai között oly sok álmot,
Tökéletesnek hittem el vad világod,
S szépnek láttam céda, felfeslő életed,
Nem tudtam mondani az emléknek: ég veled!

S nem tudtam betelni a gyönyörű csodával,
Madaram engedve szerelmesen szárnyalt
Fel-fel ábrándos, rózsaszín fellegekbe,
Úgy maradtam alant, érzésektől lepve.

Utcáidat járja ma is fáradhatatlanul,
Felszökken tetőkre, s tóba merül alul,
"csókod íze számban hol méz, hol áfonya"
Rabul ejt, megigéz az álmok városa.