Amikor minden véget ért

Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl

S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba
Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait
Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt

Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca
Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg
Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek
A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja

Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat
Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra
Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca
Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak

Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz
Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés
A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos
S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt

Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört
Azt a tincset – szólna- jó lenne még megigazítani
S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami…?
De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl


Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért!

Város-szindróma

Ha város-szindróma, betegség kígyója fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam

Járdák tövén osonok el, hol fojt a bő vizelet
Hogy majd’ a szórólapos nyomorultnak megyek
És füstszagú, háborús kapualjakból rám ásít
Egy kukát kenyérért feltúró, rőt szakállú másik

Józsefváros mocska büszkén nem tér ki előlem
Utcahölgye hagyja, hogy percre hozzám öleljem
Íme, itt születtem, kórházán rozsda lóg zárnak
S rögéhez kötve élnek, csak a galambok szállnak

Kálváriája is elhagyta rég, Epreskertbe költözött
Otthonra lelve művészlelkek, s őrangyalok között
Vaksin toporgok, hol ma is rézszínű az arany
És a bennszülött késével könnyen megvághatom magam

Tulajdon utcáit, mintha enyém lenne, úgy rovom
Szemem elidőzget a vadon nőtt, csenevész bokrokon
Hiábavalóság gyanánt foghíjaiba rohad az omló idő
De körfolyosóiról mosott ruha illata árad, s kékítő

Mégis, ide bújok, ha város-szindróma fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam…

Fényképalbumok I.

… én láttam, igen, elmesélhetem neked

Negyvenháromban mi történt a Donnál
Az altiszt vezényelt: ’ előre’, s míg ott állt
Puskavashoz hozzáfagytak élő emberek

Pocsolyából ittak, rágva hozzá gyökért
S amikor fegyvertelen rohant alá a nép
Kartácstűzbe veszett, mint számolt tartalék
Némán nyelte el az idegen föld a vért

De lőtték azt is, aki hátra menekült
Csak néhányan élték túl e sötét napot
Megbújva leöltek közt, tettetve, hogy halott
Még ma is bevizel, hallva a szót: "gyerünk!"

Elhányva mindenét félelmében rohant
Ne töltse fiam, szíved sose olyan érzés
A csonkát is hazahozta mankón két kéz
S útjuk szegélyezte névtelen-sok hant

Donnál pihen, sereg emlékem szendereg
Küldenék - hogy lássa - a tábornok úrnak
Fotón feszítő bakái halálba sárgultak
S üzenném, de késő, hogy inkább nem megyek

Nagyapám és a II. Magyar Hadsereg emlékére.

Kilátástalanul

Egyik kezemben a Szellem dicsősége ég

Másikkal embert ölök; szüntelen vétkezem
S kívánom, inkább fogjátok le mindkét kezem
Mielőtt az Isten szava harsan fennen: elég!

Hánykolódom üres szólamok csónak-viharán
Tudatlan vagyok, békítő választ nem lelek
S sokan szó nélkül mennek el mellettem, emberek
Ki hallgat meg akkor, ha Te sem, Abba, atyám?

Sötétségem ölén magamnak szülöm titkaim
Miken egy-egy hajó érkezvén részvéttel mereng
Felcsillámló széttört Hold-tükörképen odalenn
Legyint-e, nem látni, vagy távozóban visszaint?

Az éj sötétje bánt, nappal hálóval megragad
Milliárdnyi társsal úszni hallá formált testben
S nyílként elvillanni velük: ha nem ezt kerestem
Tovább úsznom tenger-kékben mi értelme marad?

Tudom, tendenciák ellen küzdeni fölösleges
Élj nyugodtan, s halj meg, mint a legtöbb átlagember
Kiknek szíve tisztára mosva, de lépni nem mer
S közülük egy sem bír kiáltani: ölj vagy szeress!

Tegyetek pecsétet reám, csak már gyűlöljetek!
Tépjétek szét a papírjaim – nem nektek való
Mint utcák sarát, prüszkölve tapodja el a ló
Tülköljetek, akár játszótereken a gyerek!

Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek

Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza

Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő

Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat

Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért

A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…

Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul

Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?

Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam

És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja

Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk

A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek

Testamentum

Szó üszke számból, papíros szárnyán szálljon
Miért is ragadom tollam magamhoz, miért?
Mellemre ölelve szívem tócsáiba mártom
Hogy szemlélhesd a pirosló, szétfreccsenő vért

Ím, a szabadság elpatakzik a véna kékjén át
Elhamvad a parazsába omlott cigarettavég is
S újabb szavakra figyel hiába, a kurzor békén vár
Felseprik a szobát utánam, ott maradok mégis

Arcomból kifut, illatos föld fogad magába
Nedveim ízét, könnyem kövér férgek ízlelik
Lelkem kazettából sikolt hozzád, élő, bezárva
Csöndesség jön, nem fagyaszt jég, s Nap nem hevít

Sötétbe menjen, mi test csupán, a többi fényre
Így legyen. Eltöröltetik a lázadó akarat
Mit elmondhattam az ihlet tüzében égve
Kárba porlik el minden más, de az megmarad

Nem félek most, hogy leírtam, elmúlok, tudom
Teher volt vinni, hát homokzsákként kidobtam
De itt hagyom tanulságul testamentumom
Legyen utolsó sor, ha szívem végsőt dobban

Csodálatos hajnal

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere.

Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését… elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város…

Megjelent: 2007, augusztus 17

Örökség

… feltéve persze, hogy x nulla nem lehet…

Látok Babilon nemlétbe tűnt egén ringó
Emlékezetbe gyökérzett függőkerteket
Kód-számsorként nyílik bennük bimbó

Hatvan jele időnek és végtelen körök
Égett éket morzsolgat, mit egykor vésett
Palatábláján a jel maradt őutána örök
Kihamvadt tűz leng, s rozsdáé lettek a kések

Hazád lett Hellász szabad, szabdalt kék ege
Hol pihen a gondolkodó, elmerengő bölcs
Alexandriai könyvtár szerelmes gyermeke
Minek pergamenjeiből a tűz lisztet őrölt

Szolgaként jöttél, barbárok űztek Rómából
Törvénye véredbe mart táncos cirkusz-jog
Házadban sisakrostélyos hadúr vert tábort
Leányodnak, mely övé lett, mocskos kéjjel suttog

Eképpen anyád – Európa fogadott szűk méhébe
S nyomorgatott fiaként faltak éhes háborúk
Hogy mézszínű pillanat volt az elrebbenő béke
Ösztövér borjadra fáradt éj gyakorta ráborult

Emléked a megszitált, áttetsző történelem
Megroskadt váll-tartotta kék köténybe hull
Megpróbálod talán egyszer megérteni velem
Amit apánk apja tűz fényénél nekünk megtanult

A

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere. Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését…elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város...

...és a parányi tintalövő ágyú egy röpke pillanatra, míg a szárnyaló képzelet új magaslatra ért, megpihent.