A következő címkéjű bejegyzések mutatása: természet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: természet. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. szeptember 5., szombat

Szeptemberi ég

Még, még!
Gyújts fel, szédítő nyár,
Tarlóig perzseld kazlaim,
Hisz éjed után oly gyarló,
Oly feneketlen vágy emészt,
Akár a szerelmes párt,
Kik csillagot adnak csókért
Hajnalig, becézve, számolatlanul!

Még, még!
Ma van az utolsó perc,
Mikor elveszni lehet
Sötétre szikrázó édes,
Mámoros kalandozásban!
Vigyél el álmodni
Sűrű, titokzatos mélyű ég,
Hogy sóhajtsam: belőled sosem elég!

Még, még!
Vezess, öntsd szívembe
Óborrá nemesedő mustok
Parttalan folyamait!
Hogy részegen dadogjam szavak
Boldogan kuszált tagját,
Azután engedj csak
Varázsos, örök álomba elmerülni!

Még, még!
Egy deres, téli reggel
Végül úgyis elsiratva talál
Dőlt kalászok ölén,
Keseredett mézzel ajkamon,
S nagyon nagy csöndben
A fel- feldobbanó múltat hallgatom,
Mígnem elragad a szederjes halál.

Még, még!
Egy hosszú álmodásban
Hadd legyek utolszor szertelen!
Felvetem szemeim
A kihunyó, szeptemberi égre,
És kiáltom fohásszal
A nyugvó bíbor-veres Napnak,
Hogy ne legyen, ne legyen még vége!

2009. január 30., péntek

Január hava

Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.

Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.

Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.

Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek

A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.

A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet

Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva


2005. november 16., szerda

A parton állok

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem…





2005. november 11., péntek

És újra a föld…

S újra és megint újra
Elfutnak zönge patakok
Kihajt a márciusi zöld
Csendben felejt, s visszatér
Csak az marad mogorva
Az elátkozott, barna föld

S újra és megint újra
Köddel kél a reggel fel
Kilehelve él a pára
Számot vetni nem késő
Oly puszta, oly kietlen
Minden szóért kár, hiába

S újra és megint újra
Felnéz e jámbor az égre
Homlokránccal, s nincs panasz
Mintha felhőrojton csüngne
Elveszett válaszért kutat
S a szóhoz újabbat tapaszt

2005. október 6., csütörtök

Ősz

Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép,
Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot
Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp,
Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod

Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez,
Derűsen maszatol a vörös palettán
Állványán a kép most rozsdabarna liget,
Melynek fái között átsiet egy lány

Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull
Elfárad és meghal sorban minden levél
Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul
Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér

Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg
Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen
Már nem játszik, nem fest színt senkinek
Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent

Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt
Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel
Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t
Félelemmel telik, s megreszket az éjjel

Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz
Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng
Ködökkel takarja sebeit, úgy időz
És átjárja valami nyirkos, szürke csend…

2005. július 24., vasárnap

Versfolyam - új V.

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Így töpreng a széles, elrohanó víz
Mikor pille voltam, s átható, légies
Szétoszolva hűs páraként emelt, vitt a szél

Vagy csodálta fodraimban magát hosszan
Egy-egy odatévedt vadonban élő őz
S csobbanástól megriadva futott messze
Mígnem zaját elnyelte a sűrűn növő alj

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Gyönyörű, s esetlen volt az első néhány perc
Kismadárka csirrent, talán engem köszöntve
Talán csak párjának udvarolva felelt

S óh, mikor a tisztásra kiértem, felül
Valami nagyon-kék nézett gyöngéden rám
Tükrömben megláttam egymáséba öltve
Apámba karolt jó szürke felhő-anyám

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Késő délutáni erdő-mélybe vágyom
Első mohás kövön, honnan megláttalak
Öleden ringató, fáradt mosolyú Nap

Távolodom, pedig a forrás hívogat
Este borul mindjárt e kietlen vidékre
Tudom, amit fák zúgnak beléreszketve:
Visszamenni folyón, s múlt időn nem lehet

2005. július 22., péntek

Versfolyam - új IV.

Folyóm, te vagy nekem szelíd kis otthonom
Visszatérek hozzád, mint a hegyi patak
Üdvözöllek újra, s vidáman meghozom
Pajkos gyermekeid a füves kert alatt

Leúsztatom lomha, lapos kavics-csúszdán
Csermelyek csobogó, csellengő cseppjeit
Langyulva hízzanak, oly jó nézni, úgy ám!
Játszva fussanak, csak fáradván estelig

Folyóm, szőke hajad mikor szétterítve
Rónák lankáira hajtod szeszélyesen
Szomjas dzsungel hajol belőled merítve
Ezer karral föléd, s nem bántod azt te sem

Párnád a dús föveny, ha betakar az éjjel
S csalfa tükröt tartasz hiú csillagoknak
Elnyújtózol köztük csábos, lusta kéjjel
Megnyílva a bújó piciny fény-magoknak

Folyóm, nézlek, színed nyugodtan elsimul
A néma táj beissza csöndes vonulásod
Őrlángja egy pásztortűznek, ahogy kigyúl’
Pihenni térsz te is, s veled megy magányod

Nem is érzed, amint folydogál életed
Feltöltve lassacskán régi biztos medred
Egyszer elkerülsz majd, ezt mondva: ég veled!
S egy tóban végezve elfelejtesz engem

2005. július 20., szerda

Versfolyam - új III.

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

2005. július 19., kedd

Versfolyam - új II.

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
"El a tájról gyorsan, csak senki se lásson"
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

2005. június 30., csütörtök

Versfolyam - új I.

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’ m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’ n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként



Nem titok, hogy ezek a versfolyamos versek egy önálló topic keretén belül születtek, születnek, hol hívóként, hol válaszként egy másik oldalon. Mégis szeretném, ha meghonosodna és új gyöngyszemekkel bővülne… hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések maradandó értéket képviselnek


2005. június 7., kedd

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!

2004. augusztus 30., hétfő

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

2004. március 18., csütörtök

Bogárka

Éjnek angyalszárnya, túl a dombokon
Bársony párnán pihent csillagok között
Körülötte csend volt, nyugodt alkonyon
Nem zavarva álmát, bogár költözött

Halkan fúrva korhadt fába kis fejét
Odvába épülő piciny rejtekének
Elnyelte a moha ártatlan neszét
Mikor feljöttek a hajnali fények

Ő akkor szundított el pirkadatkor
Szelíden zümmögve, fűszálra hajtva
Ízelt lábacskáit úgy reggel hatkor
A szellő kezével lágyan betakarta