F. partot ért a végtelen határán.
Elhagyta az általa képviselt univerzumot.
A világ, melyben biztonságban érezte magát, mely otthont adott álmainak, nem létezett többé.
Vele együtt megszűntek a törvényszerűségek, a szabályok és a környezet, a kapcsolatok és az érzések, melyben mindezek értelmet nyertek.
Egyedül és végtelenül magányosan lebegett egy csónakban, melyre szláv és ónémet gót betűkkel ez volt írva: életem. A csónak léket kapott. Gyerekkora óta süllyedt. Kitört evezőlapátok nélkül céltalanul sodródott, de lassan ki is kellett szállni belőle, mert az többé nem biztosította a létezés kereteit. Egyébként sem volt miért tovább haladni és nem volt miért megérkezni bárhová.
A kitágult és szűkülésre váró világegyetemi tér elgyöngült, feszültsége beavatkozásra várt. A finom pókhálószerű erővonalak elszakadtak és májusi szélbe úszó pántlikákként eleresztették az anyagot, mely továbbiakban a lendületére bízva úgy maradt, a lendület azonban szintén kimerült.
A holtpont fordulóköre beláthatatlannak tetszett, mint egy szürke repülőgép leszállópálya vége, mely az esős szombat délutáni látóhatárba veszett.
Pedig a vég kétségtelenül elérkezett, de az új kezdet váratott magára.
Az ennek meghatározásához szükséges kezdeti feltételek viszont még hiányoztak.
Távolabb, egy oszlopon egy ipari kapcsolószekrény függött, négy csavarja közül három kihullott, így ferdén lógva mutatta a két állást: nullát és az egyet. A robosztus kapcsoló pirossal megjelölt vége a „nulla” felé mutatott. Az „egy” mellé valaki durva ácsceruzás írással odafirkantotta, hogy „újraindítás”. A szürke műanyagon megcsúszó grafit alig olvasható volt.
„Valami volt a teában? Mit ittam?” morfondírozott F., Bár az utóbbi időben tényleg adódtak furcsa álmai, ezeket a késői és kiadós vacsora számlájára írta és éjjel, ha úgy hozta bevett még egy bilagitot, miután elvégezte szükségét. Ilyenkor sokáig álmatlanul forgolódott a sötét szobában, és a távoli fényeket figyelte, melyek Pesterzsébet felé messze világítottak, vagy az éjjel rikoltozó cigányokat hallgatta, ahogy szidalmazzák egymást, míg elvonulnak a tizedik emelet ablaka alatt. Ekkorra a vegyi anyag gyár dohogása már megszűnt és a családi házak felől már nem gomolygott a füst, így ki tudta szellőztetni az áporodott másfél szobát.
Ám most csak értetlenül nézett maga elé.
Nem a jól ismert ágyban és szobában volt, igazából azt sem értette, hogy került ide.
„Biztos álmodom”- lamentált,” de majd felébredek, ha a ferde orrsövényemen át már nem kapok elég levegőt.. vagy a tüdőm megtelik a leszivárgó váladékkal”
„Egyenlőre kikászálódom ebből a lélekvesztőből”- határozott és ahogy körülnézett,viaszfehér arccal konstatálta, hogy a semmiben úszik, távolabb is csak riasztó, csillagtalan sötétet tapasztalt.
Már fel se vette, hogy derékig ül abban a szutyokban, amit még a világból hozott és a léken át a csónakba szivárgott.
A part hasonlóképp semmilyen további útjelzővel sem rendelkezett, csupán az oszlopot és környékét világította meg egy standard (Hofekás?) utcai lámpatest. Gyér szűrt fénye egy külvárosi mellékutcára emlékeztetett, mely hatalmas térbe futva elveszett az éjszakában.
„És most?” Kiszállva teátrális mozdulatokat téve körbefordult a betonon ”Miért vagyok itt? Hogyan tovább?” Mókásnak találta a helyzetet, ugyanakkor végtelenül szomorúnak is.
Valahogy hihetetlennek tűnt az egész. A valóságelemek keveredése az álombeliekével egyértelműen arra utalt, hogy nincs ébren, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tetszett, jól ismert helyet formált a lepukkant utcakép. Ezzel együtt szomorúság töltötte el azon gondolkodva, hogy ilyen lehet a vég. Nincs glóriás angyali sereg, nem fogadja semmilyen ítélőszék, hanem itt dekkol egy Isten háta mögötti helyen.
Ezek a körülmények pedig igen elgondolkodtatók.
„A cselekvés az egyetlen helyes lépés, mely kimozdít a várakozás állapotából. Mit veszthetek? Ha álom, véget ér, ha valóság, folytatódik.. Az kapcsoló ott..Lesz, ami lesz..”-gondolta. A kapcsoló elfordult.
A végtelen egy egészen apró pontba sűrűsödött.
Vakító fehér fény öntött el mindent.
Szerelmes hang hívta a túlpartról.
A neuronok utolsót lobbantak.
Véget ért az idő és megkezdődött az új időszámítás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése