Kamrák, pitvarok

Vannak eltéve, elvétve, véletlen suttogott,

Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyeket az emlékezés magának megfogott,
Míg a komor idő ballagván továbbhaladt.

Olyanok, mint kamra polcán álló szilvalekvár:
Celofán alatt dunszttal őrzött romlatlan múlt,
Nem kérdez oktalan, dolgára nem siet, megvár,
De előbukkan kínálni egyszer csak hívatlanul,

S édes íze, szerelem-méz lesz újra a szájban,
Mikor hűvös télelőre reszketnek a csontok:
Elhiteti még egyszer, hogy ugyanaz a nyár van,
Amikor egymásnak daloltunk, mi, bolondok.

Dadog és beszélni kezd gyorsan valami másról,
Késő visszabújni már magány-félhomályba,
Csendes mérge szívre cseppen, s elvarázsol,
Szivárványfénnyel nyílik ki a pillangós láda.

Eloldódó szálon - akár sárkány - égre röppen,
Szabadon szárnyal, az hiszi, bár szél viszi előre,
S nézik-nézik, alágyűlve egyre többen,
Míg ismét csupán távoli pont marad belőle…

Lásd, vannak eltéve, elvétve, véletlen súgott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyek testvérre lelnek hívva bátyát, húgot,
Megállva, míg az idő mellettünk elhalad.

2008-10-21

Kézen fogva

Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.

Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.

Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:

Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,

Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.

Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.

Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!

Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.

Még mielőtt…- Árnyak VI.

Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve biztató félszavak.

Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.

Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.

A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!

Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.

Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.

Temetetlen holtak

Vajúdásban elvetélt, csontkemény napjaim
Temetetlen sorakoznak, kéken, kiterítve:
Átléptem mindet; némák, halottak velem,
Holdas hajnalra vár a kés, lehem hideg.

Felemelt karomban reménytelenség,
S sötétség van tűnő villanás gyanánt.
Kicsim rettenve néz, ujjat szopni felejt.
Nehéz csönd kúszik fölöttünk, lassan.

Te is, miért is lettél fájdalomra nekem…?
Hogy hiánytól jajgatva üvölts álomig?
Egy idegen világra születve, egyedül,
Hol csöcsöt keresnél, s újabb éhet találsz!

Megszánlak, s felvéve megringatom fejed,
Olyan vagy, akárcsak tegnap-testvéreid!
Zsíros tejfolyamra bukó telt ajkkal reggel
Ott rugództál álmokkal színes ágyamon.

Annyi mindent akartam mondani neked:
Hogy gyönyörű a kelő korong pírja,
S színeivel a holnapot felhőszélre írja,
Apró harmat lep be fűszálat, s levelet.

Nem érdekelt. Elfordítottad rívó arcod.
Enni akartál belőlem bőséggel, mohón.
Nem értetted: anyád helyett nem lehetek
Én óvó dadádnak, perceid pajkos-csókolón.

S jött a délután, játékkal dühödve vertél,
Pedig mosolyod hogy kellett volna nekem!
Drága negyedóráimat adtam elődbe, hogy
Megállj pillanatra, gyönyörködnöm benned.

Elszaladt véled az Idő, betelnem nem engedett,
Sebtében kötött batyujából árván néztél vissza,
Eltűntél előlem, kit enyémnek hittelek már,
Mintha megraboltak volna orvul, hirtelen.

S utánad vetettem magam, látni fogyó arcod,
Az enyém vagy, óráid el nem engedem!
S véled éj-sűrűbe úszott keresve túlsó partot,
Hátra vigyorodván kacsintott szemtelen.

Azután tőrbe csaltam, kiáltva ’holnap’ ot,
Ölembe ejtett rideg, nyíló vasmarkából, futva.
Még akkor is vigyorgott, mintha mondaná, hogy tudta,
Láthatatlan oldott el egy égszínkék csónakot.

Itt maradtál, hát nem szűnő fájdalomra,
Hogy lásd, jelképes késem magamra emelem,
Mert egy nappal rövidebb lesz az élet,
S hajnal árnyai közt az Idő ismét rám köröz.

Szeretlek, kicsiny, örök éjjelcsöndű perc!
Még neved hosszán elringatlak egyszer.
Hogy fáj látni, amint testvérid mellé heversz,
S nem tudom, a holnap mivel keresztel.