Ha félsz

Ha félsz, akkor félsz nagyon:
nem számít, milyen hideg
van azon a hajnalon,
mert éles, szilánkos a dér,
megsebez, szívedig ér.

Ha fáj, őrjít a fájdalom,
több, mint elviselni lehet,
csak jön, sötétség átka von,
amíg eszméletlen alél,
zsigeredből kifut a vér.

Ha gyűl, meggyűlik színig,
mint emésztő borzalmak,
melyek szívedet feszítik.
Mélyből tör fel keserv,
és az ész nem, nem felejt!

Ha a lét íly rettent vadon,
értelmetlen a tovább,
gondolat nem jár holnapon.
A lélek csöndes csatatér,
juss nem mondott szavakért.

Végleg vadon

Elkóborolt egy lélek, s a test követte őt,

észrevétlen illant a meleg szobából,

utcára ragad’va állt meg egy panel előtt.

Tél reszketett a csontban és kék szájszögleten

holmi múltba révedő nyárért cserébe

Napként gyulladt a látomás, s új verset terem’t.

Azt a nyarat elfeledték már, kikért dalolva lett,

s kiknek őszülő fejére tán nem is jött többé

langy szellővel játszó bolondos kikelet.

Mégis: ki mondaná, hogy kár volt érte?

Ha gazdátlan ebként is szűköl az az emlék,

Érted kényszerít le most a hóba, ide, térdre.

Az ablakból nézel tán, szentelt függöny mögül,

de csak hóesést látsz, s a teret lámpafénnyel,

s kiskutyát, ki ennek hempergőzve örül.

A rideg jövő rég kiszámolt, s elnyelt jeltelen,

csak kápráztat, de sosem biztat jóval,

megküzdeni hív e folyvást szürkének látszó jelent.

Emlék maradtam. Mivégre? Utcán, egy ház előtt..

észrevétlen illanva meleg szobából -

elkóborolt egy lélek, s a test követte őt.

2020. 01. 16.

A szépség maga

Időtlen tükör vagy;
a szépség maga,
nem titkos fogalom,
s nem csak geometria:
évezredek nyíló
halvány ónpillái,

szemed ívgörbéjén
akaratlan futó
borzongva vágyott
édes gyönyörűség,
színes pillangó, mit
nem láthatott bárki.

Trillázó lépted győzve
a téren át szökell,
csak nekem
villanó mosolyod
gyöngyként szétszórva
a mindenségbe el.

Ismeretlen szabály,
közös gyökünk,
a kétszer egy
mégis eggyé forr
és egyet többé a sors
kétfelé nem terel

Próbálom lejegyezni
csendülő harmóniád.
Hajló érclapra hulló
parány ezüstgolyók
piciny cinekként ütő
ős dallama vagy.

Metszett kristályvázában
talált harangvirág
finom ornamentikája
kecses nyakad,
úgy gyöngít el kiszámítva,
hogy véletlen marad.

Újra nekifutnék
képleted kitalálni,
de üde varázsod
magadba bolondít,
s tavaszt fest tekinteted.
Mint szűz szirének,

tiszta maradsz,
fehér kövecskék közt
futó apró patak.
Áttetsző medredbe nézek
megérinteném az
apró kövecskéket,

ám elfutsz mégis…,
tükröd mások kérik,
itt marad lelked illata,
úgy emlékszem majd rád,
csillagok szülötte voltál,
a szépség maga..

Elnyel hát valami verem…

Nincs több dolgom itt nélkületek,
Szükségetek sincs már énrám, lehet.
Hazamegyek hát a névtelen porba,
Vagy tűzzel égető, kín ízű pokolba.

Ez nem vers, skandálni való strófa,
Zsákútból nem tudok kijönni mióta.
Változni rest, erősnek gyenge lettem,
Az idő elmúlt, az ég bezárt felettem,

De legalább igaz, hű tükör a sor,
Vállalom, jellemem messze elsodort,
Némán éltem, vége sem lesz a dalnak,
Hisz úgysem volna, ki meghallgat!

Csak a világot hagyom el, mi elfeled,
Csak a csengőszót, mire reggel felkelek,
Csak társamnak választott hűséges párom,
Csak gyermekeim, kikre úgy vágyom!

Hazamegyek a csillagéjű, örök sehova,
Hol egyforma lesz mindig és a soha,
És mindegy, hogy sötét, vagy áradó fényözön,
Hogy lehettem, kik szerettetek, köszönöm.

 

Monotóniák-2

Már naphosszat sírok és egy sort sem írok,
Könnyeim pusztító árvizek,
Már menni sem bírok, csak hangokat hívok,
S fáj, amit másnapra átviszek.

Előbb jön az álom, s látomásban látom
Szorongva vergődő lelkemet,
Nem is szólnak reám, mégis kitalálom,
Szélvihar felkavar, eltemet.

Menekülnék el-el, utolér a reggel,
Bíborszín lúdbőrző hajnalok,
Félelmeimmel a sápadt Nap is felkel,
Szerelmem, ne várj már, meghalok.

Picurka-versek VII.

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

Halott-élő

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

Didergő lélek

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
A lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...