és ott a park…

Kihalt a park, novemberbe dermed,
A padok burjánzó gazokat nevelnek,
Halomba temetkeznek a léptek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

Ha megállnék itt egy percre várni,
Szívem az emlékezésnek kitárni,
Meglelném a talpalatnyi helyet, lehet,
Hol egykor csókkal oltottunk el hevet,

S lábnyomot formált a nedves fű körül.
Egymásnak nyakékként adtuk örökül
Szerelmes szavak drága igazgyöngyét,
Elrebegve a "Nélküled soha többé"-t.

Nehéz kabát lóg most a roskadó vállon,
Egyedül ballagok, kísér hű magányom,
Hideg van, kockakőn koppan a cipő,
Ködökbe bujdos a fáradt őszidő.

Feledlek nyár, hisz oly csalóka árnyak
Adnak enyhet hődtől fűtött ezer vágynak,
Mert igézet ül a buja pillantásban,
S végén a mámornak mindig csalódás van!

Tovább az út mentén, tapog szürkületbe,
Mint vak tipor rá a széttörött üvegre,
Csak úgy visz lábam előre, céltalan,
Belevész a csöndbe elmormoló szavam.

Padok sorát nézem, visszahagyva jelnek,
S a kihalt parkot, mely novemberbe dermed,
Levelekbe gázlón, lassún, lomhán lépek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

2009-11-10




*Cím: Radnóti Miklós: Nem tudhatom (1944) c. versének felhasználásával