Szivárvány hídon

Ülök a szivárvány hídon
betelve színeivel,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen:

hány neved lett, óh, szerelem!
S én elidőzök mindjén,
kinél csak órákat vártam,
s kivel tíz évig egy volt ágyam,

mikor először táncba vittél,
nem tudtam, fájni fog nagyon,
s az érzések, rózsás ködök,
úgy illannak, nem örökök:

vége, mint hő lehelet havon.
Mégis: vágynám újra élni,
eleven ezer színét meséli
megsiratott minden tegnapom.

Ülök a szivárvány hídon,
színei máig igéznek,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen.

Csendes őrült

Vonaton talán vagy úton,
mérföldekre szürke házak.
Zakatol fejemben a szó,
hallgassak hát vagy kiáltsak?

Jól tudom, ki ordít, őrült,
de a csönd is lassan megöl,
ötven évet vártam, hátha
hazugságváram összedől.

Börtönömnek hű lakója
vagyok, mint asztalban fiók,
mégis szédítve kergetnek
valósnak hitt illúziók.

Nem én teremtettem őket:
lettek köröttem mindenütt,
csupán idő kérdése, hogy
végül melyik, mi visszaüt.

A vár áll, sötét, s oly makacs,
ködből és homályból való,
fala áthatolhatatlan,
és sűrűn beszőtte a pók.

Az úton tovább haladnék,
pedig valami szorongat,
rendetlen vernek ritmusok,
és belül harangok kongnak.

Hallgassak hát vagy kiáltsak?
Zakatol fejemben a szó,
mérföldekre szürke házak,
és sínekre szitál a hó.

Versfolyam - sötét füstködök

Vicsorgó ősz jár körbe,
vetélve szörnyű múltat,
tegnap bámul tükörbe,
tudások elbutulnak.

Már nem jó otthon lenni,
sőt embernek sem nagyon,
levágva lóg a centi,
támaszpontom elhagyom.

Ki a hidegbe, télbe:
nem hív kandalló-meleg,
nem is feltétlen élve,
de találkozom veled.

Ki egykor drága voltál,
színeden füstköd lebeg,
benned nehéz hajó jár,
s várnak sötét tengerek.

Kapcsolatunk hát ennyi:
vaksi szem és reszketeg
kézzel írom: temetni,
kit egykor szerettelek.

Szelíden gondolj múltra
még egy-két percig velem,
aztán megtérek a túlra,
s kék fodrod elengedem.