Ernst Ferenc

Hogyan érez a költő írása közben, miképpen születnek költeményei?
Úgy vélem, sokszor, sokféle élethelyzetben hasonló tartalommal föltették e kérdést az átlagosnál kissé jobban író elődeimnek is.
Akiben kicsit is buzog a kifejezés vágya, tapasztalhatta, hogy az alkotás annak ellenére mégsem mindig könnyű kenyér. Talán a nyitott, történésekre, környezetre fogékony, érzékeny lélekről jobban elhihető, hogy költővé avanzsálva elboldogul finom, vagy durvább szavakkal, amiben, mint alapfeltételben egyet is érthetünk, ám ami a költőséget illeti, muszáj feltételezni azt is, hogy a költőben jelen van az a robbanásszerű és energikus impulzus, ami az ideák halovány világából a valóságba emeli át, papírra veti a kósza gondolatot, mely egyúttal elég fertőző ahhoz, hogy sokakat magával ragadjon.
Rendszerint az érett, befutott, népszerű kortárs mutatja be a szárnypróbálgató, de már bizonyítottan repülni tudó költő-jómadarat. Ahogy törvényszerű ez, olvasva akár a mérőzsinórként is sokszor idézett Szent Bibliát (Zsidó levél 7:7)
Ám a sors néha nem adja meg befutást. Félbe marad, értelmetlenül kihuny az élet.
Aztán már csak múlt időben tehetjük fel a kérdést: mit érezhetett a költő írása közben?
Csak sejthetjük.
De itt maradnak az emlékezet lapjaira felírt szavak.
És ha ezek magukkal ragadnak, akkor tudom, hogy nem számít: mert a költő szólt hozzánk és nem csak egy srác az utcán a túloldalról.


Ernst Ferenc:

 
Ma kicsit másként jött elém,
fényben fürdött,
fátyol arca volt,
vállának ágain,
egy kék madár dalolt.
Ma kicsit mélyebben bújt belém,
angyalt játszott,
szárnya nőtt,
megmutatta istent,
a végső zuhanás előtt.
2023.04.05

Meghalt: 2023. 04.07.


Kormann Zsolt (re) :

Még itt a lelkem,
énekeltem,
angyal játszott
elmúlandó velem.

Nem mondhatta,
kék fátyollal
bújtatta szavakba,
hogy jő a vég.

S láttam végül,
kit úgy kerestem,
mint fény siklik át
hűvös esten.

Ismerős volt
színe, illata
szárnya nőtt,
Isten volt maga.
2023.04.08.