After life

Azt hiszem le kell írnom, mi vezet oda, (vagy egy sajátos perspektívából múlt időbe helyezve, számodra így már megtörtént eseményként aposztrofálva, hogy mi vezetett oda), hogy megtegyem azt, amitől egyébként mélyen irtózom, és irtózik minden normál, élni vágyó ember.
A magyarázat nem egy ok, nem egyszerű megállapítások láncolata, hanem annál jóval több.
Bár törekszem az egyszerűségre, hogy számodra is érthetően fogalmazzak, ez nem egyszerű.
Felépíteni a kórképet a betegnek éppoly nehéz, mint sikeres agyműtétet elvégezni magán egy gyakorló orvosnak. Bizonyára a genetikával, a sajátos gyerekkori jelenségekkel, a neveléssel kezdődnek az ilyen anomáliák.
Bántani nem akarok senkit sem azért, ami az én nyomorom. Bár hozzátartozik a történethez, hogy elvileg az ember nem magányos, hanem társas lény, ezért ami vele történik az nem elszigetelt esemény. Ezért nem zárhatók ki esetleges felelősök, vagy dicséretre méltó közreműködők.
Még mielőtt megenne a fene, hogy ennek az idiótának, e sorok írójának vajon mi lehet a nyomora, amit ilyen hosszan, kényszeresen igyekszik bevezetni, elárulom, hogy semmi különös.
Az a szörnyű és szomorú, hogy triviális, hétköznapi dolgok vezetnek el a végkifejlethez. Nincs azonnali, radikális elhajlás és azt megalapozó gyors beavatkozásra lehetőség: az idő és a kóros fantáziálás mindent megold.
Elveszíted a bizalmad magadban, a környezetben, az általánosan fogalmazott világban és végül már a galaxisok alkotta világegyetemben is.
Mi az, amit biztosan tudsz és mi az, ami bizonyításra szorulna, de nem bizonyítható?
Ha nem csak úgy ész nélkül bicajozol bele a nagy életbe, és tekered erőből a pedált, akkor bár nem jutsz messzire, lesz sok megfejtésre váró téveszméd. Ezek egyike, hogy eltévedtél, hogy nem is igazán van értelme az életnek és hogy sokkal több a feltehető kérdés, mint a valaha is megválaszolható válasz. Az ember pedig akkor nyugodt, ha válaszokat kap, nem pedig, ha folyton kérdéseket tesznek fel neki.
A kiközösítés fáj, a meg nem értettség is, de főleg, ha hülye eminensnek nézik az embert, amikor egyszerűen csak fél az erősebb, balhésabb, duhajkodó osztálytársaitól. De az élet ilyen, a nem odavalók kihullanak. Továbbá nem elég szellemesek, kevésbé humorosak, azok, akiknek nincs kellő sármjuk, nem öltöznek elég divatosan, szóval olyan elmaradott mulyák, mint én voltam tizenkét évesen. Persze voltak balhék, amibe sikerült bekerülni, de sosem lettem meghatározó, csak inkább hátul kullogó, akit mások kedvükre szívathattak.
Rövid időkre sikerült felemelkedni ezen a keserű, szinte ragadva nyúlós érzésen, mely befont. Az írás reményt adott és egyben menekülési útvonalat a valóságból a fantáziavilágba.
Az általánost jelentős kisebbrendűségi érzésekkel fejeztem be, bár a tanulmányi eredményeim szerint a legjobbak között voltam nyilvántartva. Ismerős előzmények ezek és a pszichiáter már elismerően csettint: megvan a szál, a többi már csak rengeteg fizetős alkalom kérdése.
De a középiskola nem hozott megoldást: elidegenedésem a környezettől tovább mélyült, már nem hittem abban, hogy valaha is normál ember lehet belőlem.
Ennek ellentmondani látszott egy az érettségi táján még az általánosból származó egy megtévesztéssel kezdődő szerelem. Nem az én szerelemem volt ez, csak jóleső napsütés, mely tizenkét év elteltével négy kis facsemetét nevelt belőlünk. Aztán egy leleményes „mezőgazdász” egy ügyes csellel kiirtrotta az anyaföldet és a fácskákat egy ördögi laborba helyezve sajátjaként nevelte fel őket.
Mérgezett volt a föld, de erről a „mezőgazdász” elfelejtett szólni. Attól a trágyától lett az, ami belőle származott. Mindegy, kiszáradt már az a föld. És hamarosan a „mezőgazdászt” is maga alá temeti.
Szóval családban éltem sokáig. Aztán a válás után a második hosszú kapcsolatomban is az történt, hogy alkalmatlanná váltam az együttélésre. Nem lenne szép, ezért nem is kenem másra. Volt bennem is annyi antiszociális, illetve annyi csibészség, ami elég ahhoz, hogy hazavágjon egy jól működő kapcsolatot. kompromisszumkészségem végül oda vezetett, hogy elfogadtam, külön élni jobb lesz a kapcsolatban, vagyis egy másik lakásban.
De ez olyan zsákutcának bizonyult, amiből nem lehetett kitörni. Egyrészt nem építhettem fel egy másik, talán normálisan működő kapcsolatot, hiszen azt sem szakítottam meg, amiben, ha távolról is, de benne éltem. Nem indokolhatta volna semmi sem.
Aztán elkezdtem leépülni. Mind a munkában, mint a kapcsolatokban. Bár küzdeni próbáltam ellene, rájöttem, hogy ez a természetes és normális ötven felett az öregedő szervezetben. A kompenzációt ékezésekben vezettem le, meghíztam.
Korábban jólesett célt találni valamiben, de most már fárasztanak ezek. Mondhatják rám, hogy nem voltam eléggé kiszolgáltatott, s hogy még nem éheztem.
De a célok mára csupán a túlélést biztosító tevékenységet unalmas egymásutániságát jelentik, amiért meg ugye nem érdemes élni. Valójában társtalanul, úgy hogy egyedül ébredsz fel, nem is érdemes felébredni. Nincs ígéret, csak vágyakozás az elérhetetlen után, sajgás az elvesztett miatt. Közeli barátok: 0, távoli barátok, akikkel reménytele testközebe kerülni: több, mint 0.
Már csak nézek, udvariasan bólogatok, mikor valamit mondanak nekem. Már nem igazából érdekel, mi az. Már nem igazából érdekelnek a saját gondolataim sem.
Már csak a z elszámolás van hátra, a számvetés. De ezzel talán ez is megtörténik, és könnyű lesz a csillagpaplanos éj. Könnyű legyen neki a föld, majd ezt kívánjátok nekem. De a lélek nem a föld alá való, és beszakadó omló földnél nagyobb, mérhetetlen súly nehezedik az őszintétlen, önvádló lélekre.
Tiszta szívvel akartam indulni, nem így vinnyogva. Nem félelemmel, hanem megnyugvással.
De csak egy dobás van.
És a remény meghal az élet végével.
Nosztalgikusan csak annyit mondhatnék, hogy Isten tudja, hátha találkozunk egy úton, valahol, valamikor., és talán legalább barátok leszünk.