Emlékül Jucusnak

Ki fogja meg kezem, mikor ott állok gyámoltalan
Szélesen sodró folyóvizet nézve, ahogy rohan
Hőségben aszottan várva, mikor a nap elvakít
Ki ad nékem vizet, mely szomjat csillapít?

Hiányzol innen, mert a széthullott kirakó
Része voltál te is, s nem pótolható
Távol kerestél új reményt, hova elhívott a vágy
Pedig láthatatlan kéztől hajtattál tovább

Ha bánat nyomja szívem, kinek mondom el?
Csak az üres széket nézem és senki sem felel
Szabad vagy – mondod – míg táncolsz a víz felett
Mikor szédülve hullsz a mélybe – észre sem veszed

Reád vártam…

Itt éltem földeden, mint éhes gyomnövény
Nem sütött se nap rám, s nem cirógatott a szél
Fagyban álltam mozdulatlan, míg bent lobogott a tűz
Éji vihar törte száram, most fegyvered messze űz

Tenger fiat szültem kárba, sivár utad mellett
Gyökeremet hagytam oda, ha menni kellett…
Pedig hányszor hántottad kérgem sebes-fehérig
Mégsem kiáltottam, mikor lángom eloltottad félig

Azt hittem, ki úr, gazdag jóban is - kincsét féltve őrzi
A műben az alkotót, élőben létét dicséri
Nem tépi le, bár kár érte, megveti a hitvány gazt
És örömmel öntözi esővel kedvesét, az igazt

Vártam, már látom: reménytelen, hogy egyszer erre nézz
Féltem, késő lesz és a sötétben véletlen reám lépsz
Hiú virág! De nem leszek bolond, vagy mint egy gyerek
Ha el is dobtál, találok majd földet, hol gyökeret verek