F. világa III. kötet: 21.- 30. rész

 F. világa - 21. rész

Tulajdonképpen elérkezett arra a pontra, amikor mindeggyé vált, hogy emlékeiből, vagy utópisztikus jövendőjéről szőjön álmokat. Megérkezett a jelenbe, mely sohasem töltötte el boldog inspirációval. Legalábbis most így érezte, és mint érzései gyakran, ez is becsapósnak tűnt. Ámbár az évek, melyek eleinte gondtalanul röppentek el fölötte, mára fájdalmas nyomokat szántottak elméjébe, azért nem szűnt meg feltenni az alapvető kérdéseket: ki vagyok, miért vagyok itt, merre tart ez köröttem zajló káosz, és nem utolsó sorban, hol van a 12 éves Chivas Regal-os üvegem és miért üres megint?

Tudta, hogy ez a ma is egyszer talán egy borongós, szomorkás, fanyar utóízzel itatott, talán jóleső, tenyérnyi napfénnyel melegítő emlékfolttá zsugorodik homlokráncos barázdamezőin.

Talán jelentéktelensége okán feljegyzésre sem kerül, vagy a feljegyzés nem fogja felidézni a hozzá kapcsolt attitűdöt. Annyi talán és lehetséges, vagy mondjuk úgy: esetleges lebegett körülötte a valóságának beteljesedésére várva, hogy kérdésessé vált önnön személyiségének reális volta is. Álomvilágát nem nevezhetjük egy objektíven érzékelhető valaminek, hiszen ez belőle, benne képződött újra és folyamatosan teremtve magát. A kapocs, a kuszán rótt betűhalmazok, melyek mintegy sebesen úszó hajó farvizének szétterülő fodrai éppúgy nem adott számot teljes hitelességgel a benne zajló dolgokról, mint a nevezett hajóról a tőle távolodó, önálló életre keltett hullámzás.

F. nem volt kiemelkedő kortársai - e kor szülte sorstársak között, hiába reménykedett titkon, hogy talán viszi valamire, amiért érdemes lesz megemlékezni róla, csupán a baj és a rendetlenség gyűlt általa. Nagy volumenű kreativitásának sziszifuszi pepecselése vetett gátat, mellyel minduntalan csiszolgatni akarta félkésznek tűnő munkáit. Ahogy megfogalmazta egyszer: középszerű lett és ez a titulus volt a legbiztosabb fokmérője értéktelenségének.

Ahogy a lakótelepi szabványablakon kitekintett, maga is szabványosnak, sablonosnak és közhelyesnek érzett minden megélt és magából kiírt gondolatot. A világ, a környezet, a fakó január lehangoló, bántó, depresszív hatással volt rá, nem enyhítette a bágyadtan próbálkozó napsugárka még langyosnak is alig nevezhető pillantása sem. Mintha az ultraviola, vagy a láthatatlan röntgen akart volna szivárványt előidézni színekre vágyó lelkében. A szürke és a fehér nem éppen terápiás színek. Aztán rájött, hogy az a legnagyobb baj, hogy C. nincs otthon.

Betegsége ugyan nem kötötte ágyhoz, de a pizsama mégsem kívánkozott le róla álló nap. És ez a betegségtudatúság is gerjesztette csak erősödő negativizmusát.

Ez pedig már egy másfajta betegségként hatalmasodva el öngerjesztően gátolta a gyógyulás folyamatát.

C. tanítónő volt és a napközi végén hozta haza magával a már szinte felcseperedett B.-t. Ilyenkor azonban még mindketten elfoglaltságaikkal foglalatoskodtak, tették a dolgukat.

Igen, ez lehet az oka: hogy minduntalan egyedül marad gondolataival. Meg kell beszélnie ezt vele. Megbolondul az ember így, magában. Azután annyi, vele kapcsolatos kedves érzés tört rá, hogy rügyet bontva elkezdte tervezgetni eljövő tavaszukat, mintha elfújták volna bajait. Mindaddig, míg a köhögés és a rohamszerű fuldoklás padlóra nem kényszerítette.

F. világa - 22. rész

Én, F. nem akarok úgy meghalni, hogy azt mondják rólam - utánam, hogy valami furcsa, érthetetlen emberke voltam. Vagy például még azt sem, ami azt jelentené, hogy a fölöttem való rövid sajnálkozáson kívül egyéb nem nagyon élt túl. Az életben még annyi dolog foglalkoztat, és mióta megfogott ez az érzés, hogy elmúlni is lehet, nemcsak túlélni, ezeket a dolgokat egy irányba rendezi a közeledő jövő egyre keskenyedő útja, mely elállja a lehetőségek útját. Nem azokra a napokra, órákra gondolok, melyekkel szabadon játszhatok még, hanem az utána következőkre, amikor már békén fekszem csak valami temető nyirkos koporsójában.

Ilyenkor, mármint a szabad játszás óráiban, örömmel tölt el bármi apróság, ami létezik, mozog, életet ír a nagy halott galaxis-könyvbe, és jelet hagy, hogy ott volt. Gyermekeimre, és szellemem örököseire gondolva lecsillapodik a félsz bennem, hiszen nem is halok meg igazán, csak nem én leszek ott, hanem egy másik arcról sugárzik szét a mosoly, aki helyettem mondja megittasulva a rá törő érzéstől, hogy: élek! A körforgás pedig folytatódik, ha tagadni is szeretnénk, a csillagrajok spirálkarjai tovább tekerednek és a Nap birtokba veszi a Föld egészét egyszer, mi pedig ezernyi másik biztonságos bolygóról szemléljük majd e szívszorító pusztulást. Addigra emlék lesz a kezdet és homállyá a régvolt, talán az egybolygós mesét sem hiszi el minden csöppség már. De reménylem, hogy ott leszek szívdobbanásaikban, amikor első szerelmük lángja bíborszínűre festi álmaikat, és ott leszek, mikor rímek párja kezd játszadozni ébredő ajkaik körül.

Persze egyáltalán nem akarok meghalni, hisz ki az a bolond, aki akar? Aki halni vágy, azt olyan fájdalom járja, ami elviselhetetlen. Hiába is fognám kezét, hiába öntenék szavakat őrá, csak teremtőjével bírna megbékülni.

Élek és ez a szó határoz meg most. Határozottan magamhoz térít, józan céllal tölt el: nincs mit henyélni, kevés az idő, és mintegy tautológikus magyarázattal szolgálva kimondhatom, hogy rengeteg a sürgős élnivaló! A kitisztult fej sajátja, hogy tervet sző és megvalósításra át is adja azt zsibongó tagjainak; azok meglendülnek és táguló véredényekkel munkává alakítják azt. Nekem írnom kell és házakat rajzolni, költségvetéseket gyártani hozzá, meg persze sok más kevésbé hasznos dolgot művelni pénzért. Azonban a "muszájért" kárpótol a "lehet", mert nincs is nagyobb öröm elvégezve a kötelest, kiszaladni a délutáni parkba, ahol nyüzsög a virtus és szelíden nő a szellő-hajlította fűszálak milliója, illatozik a rét, a természet az ölembe simul. Az érzékeket megöntözve pedig szárba szökken a lélek és egyszerű, csacskaságokat jegyez fel csak úgy. Nincs is nagyobb dolog annál az ártatlan semmiségnél, hogy megérinti arcom a langyos napsugár, vagy látni, hogy a kislány látszólag ok nélkül puszit ad anyukájának.

A fagylaltnak az a dolga - és sorsa, hogy elnyalják egy forró napon, és hűsítője legyen a málnaszínű ajaknak, így minden másnak is a maga rendje szerint rendelt, vagy felfedezésre váró célja van.

Még azoknak is, akik nem is sejtik, jövendőjük tartogat tennivalót, értelmet, beteljesítendő feladatot, ha másért nem, a szomszéd gyerekéért, akinek nem jött el játszópajtása. Minden, amit örömmel teszünk, a halál napját odázza el.

A halottak után úszó tavirózsák maradnak csupán, melyeket széttol a hajó, s melyek ismét együvé térnek. Valami emlékfélék, amik a legkevésbé sem őket jelentik, hanem csak a róluk -talán épp gyenge pillanataikban - költött anekdotákat. Nem örülnének, ha hallanák.

Szép a léleknek bármilyen bátortalan rezdülése, és leggyönyörűbb érzés a szerelem, de kedves a szelíd, ártatlan arc annak, aki gyöngéden fogja kezébe. Ámbár megemlékezem arról a fentebb írt virtusról is, mely teremt, és erővel alakít, mindenről, mi emberi lelemény és mi fájdalom árán lett győzelem a jóért. Ha tehetném, még sokáig időznék a létezésnek e magasztos partján. Azt akarom, hogy ezekre a szavakra emlékezz, amikor kimondod, hogy voltam.

F. világa - 23. rész

C.-t várta F. éppen, s hogy valami történetet is adjunk keretként betegségtudatával jól ellévő hősünk eszmefuttatásai mellé, itt az ideje, hogy beszámoljunk egyéb hétköznapjairól. A hétköznapok valami olyasmik, amik eltelnek anélkül, hogy érdemleges feljegyezni valót hagynának maguk után. Mégis vágyjuk, hogy legyenek, mert az ünnep folyamatossága megölné, ami megelőzi azt: a boldog várakozásét, mellyel készül a lélek kitörni az egyhangúságból. Mert az emelkedettség eléri a tetőpontját és attól kezdve szelíden csillapodni kezd, mígnem elmúlik az az érzés, mely feltölti és bizakodón színessé teszi a hétköznapokat.

F. rájött, hogy addigi élete üresen telt C. nélkül és éppen ez adott várakozásának táptalajt, illetve a tény, hogy szerelmi érzése ünnepi asztalt terítve lobogott még mindig szívében.

A hétköznapok azonban hol lélektelen érzésgyilkosokként leselkedtek az útfélen, hol meg csak unatkozó, játszani kicsapott utcakölykökként, akiknek mindegy volt reggel van-e, vagy délután. Ha belegondolt sorukba, kedvetlenség fogta el, de elég volt egy váratlan félmondat, ha meglökték véletlenül a közért kenyeres pultja előtt és hirtelen személyes sorsba nyerhetett bepillantást az elkezdődő beszélgetésben, vagy elékerekezett egy kisgyerek a semmiből és a dolgok általános menete kizökkent egy konkrét irányba, ilyenkor felderült és visszatért életkedve a monoton melankóliájából. Persze azért szeretett egyedül is lenni, utazni a sokasággal, és fürkészni az arcokat, találgatva ki, ki lehet, vagy begubózva hagyni, hogy félálomszerűen rátelepedjen a reggeli moraj, mintegy ott is léve - meg nem is, tudatában lenni puszta statisztikai jelentőségének, de érzékelve is a hozzá hasonló egyedek közelségét ez mintegy biztonsággal töltötte el, és létezésének folyamatosságát biztosította.

A megálló mostani üressége azonban fokozta számkivetettségének érzését és mintegy megkérdőjelezte közösségi mivoltát. A gyér forgalomban úgy suhantak el a kocsik, mintha nem is szeretnének időzni azon a ponton, ahol ő tartózkodott. Ami távol volt, még inkább távolodni tetszett, akár egy galaktikus robbanás mintájára.

Nem volt különleges más tekintetben sem ez a nap, habár F. lelki világában az ilyen eseménytelenül folyó idők néha egész elképesztő relevációkat voltak képesek előidézni. Ám C. várása önmagában kiemelte a perceket a többi közül.

Mielőtt kedves olvasóm kapkodni kezdené a fejét, hogy most akkor mi is van, F. otthon ül-e pizsamában, vagy a szemközti buszmegállóban áll-e a hűvös kora tavaszi délutánban, megnyugtatnám, hogy talán egyik sem, vagy mindkettő, illetve a történetnek egy olyan kibogozhatatlan elegye, mely megengedi, ezt és/vagy azt, sőt túlzottan az időpontbeli és évszakhoz kötődő korlátozásokhoz sem ragaszkodom. Megértem, hogy réme vagyok ilyetén az Agatha Christie regényekhez szokott olvasónak, ahol és akinél, ha szövevényesen is, de végül győz a mindvégig jelen levő logika, és kiderül, ki a gyilkos. Cserébe konkrét áldozattal ugyan nem szolgálhatok, ha csak nem számítjuk az idős páfrány kimúlását, melyet szerencsétlen véletlen folytán B. idézett elő, amikor bemutatni szándékozott egy frissen tanult Taekwan-do fogást, gyökerétől zúzva le és törve ketté a mit sem sejtő szobanövényt - persze háttal állva neki és egyáltalán nem szándékosan.

"A győzelemért az embernek mindenek előtt tudni kell önmagát legyőznie..."

"A harcos, ki megacélozza testét, annak lelke is nemesedik és megvalósítja test, lélek és szellem tökéletes összhangját..."

Ámbár ezek szép gondolatok, és amint B. lelkesülve elszavalta, ahogy tanítómesterétől is hallhatta nyilván, F.-re egészen rátört tinédzserkorának az a fejezete, amikor maga is elhitte, hogy mindez elég lesz hozzá. És hagyta, hogy arcának pírja az ő mosolyában nyugodjék meg, mintegy helyesnek találva a kimondott - és harci mozdulatokra lefordított szót. A páfrányt azonban nem vigasztalhatta már velük.

F. világa - 24. rész

Korán nyár lett. A park fái szinte egyszerre hajtottak dús, mélyzöld, nagy levélkoronát már-már halottnak hitt fakó-kérges ágaik köré és a pázsit kövéren borult a boldogan szaglászó kutyusok lábai elé (a kisebbeket néha szinte be is borították) Ehhez nyilván hozzájárult a monszunszerűen zúduló eső, mely a korábbi években nem volt szokásos. Így a párás meleg és a burjánzó növényzet trópusi érzést keltett a mérsékelt égöv alatt felnőtt bennszülött lakosságban. Rendkívüli élénkségű, színpompájú - úgymond nem konyhakerti - növények lepték el a város kiteresedő öbleit, ahol megállhatott az utca embere rohanása közben horgonyt vetni, mint egy utazásaiból hazatérő fáradt hajó, és e virágok bódításra váró áldozataikra lesve mímelt ártatlan kíváncsisággal fordultak felé, vagy csupán a háttérből irányító Nap felé új, friss illatot lövellve eltompult érzékeinek.

A levélhajtásoktól az ágacskákon át, melyre legyezőként voltak amazok felfűzve, le a karnyi- és már mászható combvastag oldalágakig, és tovább a méltóságteljes, mindezeket magából széjjelnövesztő törzsig, mely a talajba futott, és számtalan titkos gyökérzetbe ágazott széjjel, olyan arányosnak tűnt az egész, hogy keresni kellett e gyanús ártatlanságok mögött a gondos, rendező értelmet.

Tudom, sokan ilyenkor lapoznak, hiszen unalmas természetrajz, netán természetfelettiről szóló okoskodás jön és szeretnék megtudni, végül is F. tényleg zárt osztályra kerül-e, valami szadista elmeorvos kezei közé, ahogy a történet előzményekből várható - de ne siessünk a részletekkel még.

A páfrányt annak rendje-módja szerint -négy együtt töltött évtized után - megsiratta, de eszébe sem jutott haragudni B.-re, sőt együtt temették el maradványait a házuk előtti közös kertrészbe, mert csak úgy kidobni a szemetesbe nem akaródzott egyiküknek sem. Azután úgy belejöttek, hogy azzal a lendülettel el is indultak egy "Oázis" kertészetbe hogy pótolják a keletkezett űrt.

Valami megváltozott. Szinte észrevétlen a momentum, amikor történik, és csak az utólagos értékelés deríti ki róla az elhajlás irányából visszatekintve, hogy elágazott a történelem. Valami újnak a kezdeteként kijelölve a korábbról megszokottként várt pillanatot, mely élénkebb talán egy kicsit az előzőeknél és haloványabb a következőknél, amikor a borússágok után a felhőrojtok szélén átragyog egy sugárnyi Nap a maga fenségében, talán egy régről nagyon ismerős, nagyon várt mosoly villan, és megfoghatatlanul legyőzi a komor nyomást, ajtót nyitva a lehetőségek előtt. Talán nem is az a nyomorult páfrány lehetett az oka, de kibillent nyugalmából és valami irracionális érzékelés kerítette hatalmába: mintha újdonság illata úszott volna a levegőben, mely nem tudni még mit hordoz, de fontos és különleges jelentőséggel ruházhatja fel a jövendő pillanatot.

Ránézett szerzeményére melynek cserepére ez volt írva: Nephrolepis exaltata, N. cordifolia, és merőn sokáig vizsgálgatta, forgatva jobbra, balra. Neve alapján különlegességnek tűnhetett volna, de az eladó hölgy majdnem nevetésbe fúlt, amikor megpróbálta ezen a néven kérni tőle. Közönséges szobapáfrány - segítette ki F.-t, aki majd belezavarodott, a kiejtésbeli hiányosságaiba-, háromezer-hétszáz lesz. Becsomagoljam, vagy a fiatalember viszi kézben? - Hát hogy is..? -tehetetlenkedett F. majd B. markába nyomta a már kicsinek is elég termetes jószágot. Fizetni majdnem elfelejtett. Később haza is értek. De még a buszon is olyan szórakozottan viselkedett, hogy B.-nek kellett rászólnia: Apa, ülj már le!

F. világa - 25. rész

Az évek sodorták. Egyre távolabb egy ideának képzelt céltól. Bár megtalálta családjának azt a néhány embert, akik szeretettel igyekeztek körülvenni őt, önmaga egyre kevésbé érezte, hogy képes viszonozni ezt. Amikor elborították létkérdéseinek sötét fellegei és depresszióba zuhanva felzokogott benne az az ősi bizonytalanság, mely egy eltévedt, utat tévesztett gyermeket jellemez, akit vezettek addig és elengedtek azután, hogy menjen magától. Fuldoklóként kapaszkodott útitársaiba és érezte, hogy ezt a terhet nem volna szabad rájuk vetnie. A boldogság órái, az együtt töltött idő mindig balzsamosan gyógyítgatta folyamatosan kiújuló antiszociális, magába fordulni igyekvő üszkösségét, de nem merte elmondani - leginkább a hozzá legközelebb állóknak nem - hogy nyomasztja valami irracionális, talán mások számára érthetetlen és megmosolyogni való dolog. Olyan mélyen berágta magát ebbe a lelki bajba, hogy eszébe sem jutott, talán segítséget kellene kérnie. Nem is volt szokás feléjük ez. Apja hangos szóval fejezte ki egyértelmű nemtetszését, amit anyja csitítani próbált elegyengetve az indulat útját, hozzátéve persze más indulatokat, melynek a vége az lett, hogy az alapprobléma megoldatlanul, sőt terhelten elodázódott, mígnem más, súlyosabbak el nem feledtették időlegesen. Hogyha pszichológiával akart foglalkozni, elég volt egy rosszul irányzott kérdést feltennie - és elszabadult a pokol. Így aztán nem is tanulta meg kezelni, csupán gyűjtögette a problémákat és amikor nagyon nehéz volt már megbirkóznia velük, átadta a feledésnek őket. Talán ez volt a fő oka, hogy gyermek- és serdülőkorából kevés konkrét emléke maradt és előélete inkább egy gazos temetőre emlékeztetett, mintsem egy egészséges fiatal, újra- és újra bejárni érdemes kalandos erdőségre.

Hanem egy dolgos, fáradt nap végén, amikor hazafelé tartott - ősz felé járt és kéretlenül a halál pompás színei nyomták el a megmérgezett zöldét, még a villamosok színterezett sárga oldala is aranynak tetszett, a járókelők pedig valami századfordulós eufóriában, átszellemülten lézengtek a körúti bérházak délutáni vörösesre festett sziluettjei között - nos ekkor, egy mellékutcában sétálgatva pillantotta meg a "lelki segélyhely" feliratú cégért, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: "Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta".

Tagadhatatlanul vonzotta ez a terület és az invitálás, mely a lelkét végre megnyugvással kecsegtette volna annyi átbeszéletlen, magába fojtott kudarc után. Felírta a címet és telefont, majd hazatért.

A következő napok, hetek nyugalomban, semmitmondó, eseménytelen érdektelenségben teltek, C. szokás szerint kedves, és hosszútűrő volt vele szemben, kiszolgálta őt, úgy érezte, túlzottan is. B. pedig teljesen megváltozott, a gyermekből már felnőttes vonásokkal rendelkező, öntudatos kamasszá lett, határozott elképzelésekkel és értékítélettel, haját a divattrendnek megfelelő elől hullámosított, oldalra-hátra feldobott kivitelben hordta, kicsit megmosolyogtatóan a hatvanas éveket idézve. Barátnőre tett szert és igyekezett a tanulásban is, hogy minél inkább szabadon legyen eresztve. Meg persze kezelgette pattanásokkal teli serdülő bőrét, próbálgatva a kezében még idegenül álló borotvát. Olyan mulatságos volt látni a következő generációt, mely semmit sem változott a tagadásban, a változásban való igényben, s mely szentül meg volt győződve róla, hogy most az övé a világ. Talán el is felejtette volna kitérőjét, talán elmerült volna jobban a jelen szemlélésében, ha nem vesz észre egy apró jelet.

Este mindketten munkából tértek haza. Nem volt ebben semmi különös. Érintőleg megbeszélték, kinek mekkora barom a főnöke, de inkább vicces keretben tartva. Azután megvacsoráztak együtt. Még beszélgettek, megkérdezte, hogy van és akkor látta azt a rezdülést C. fáradt mosolyában, ami egy finom mimika izom piciny, öntudatlan munkája lehetett, de elgondolkodtatta. Nem akart rákérdezni közvetlenül, hogy nyomasztja-e valami, amiről nem szeretne beszélni, vagy egyszerűen tényleg csak túlhajszolta magát.

Másnap kedveskedni szeretett volna neki egy alkalom nélküli csokor virággal, mert az efféle meglepetéseket kedvelik igazán a hölgyek, ám abban a mosolyban is felfedezni vélt valami hasonlóságot. Még aznap megbeszélt egy időpontot és a kérdéses nap reggelén bejelentette, hogy később fog érkezni.

F. világa - 26. rész

Ízlelgette a szót:"pszichiátria", vajon tényleg szükséges volna ez? Egyenlőre önmagával akart tisztába jönni, az után felderíteni, hogy van-e nagyobb baj. Hátha ő az oka ezeknek a szájszéli megvonogatásoknak és miért kellene tudnia erről C.-nek, ha megoldást lelhet rá az ő feszélyezése nélkül is?

Egyszóval kétségekkel bőven megrakva érkezett az ódon, világháborús sebeket viselő, kvádervakolatos ház bejárata elé, azzal a határozott elképzeléssel, hogy választ talál és azt rögtön alkalmazni is tudja majd.

A találkozás felkavaró lett. Egészen más elképzelés élt benne a turkászokról.

Bizonyára az olvasmányai, és a média közvetítette egyéb tartalmak tehettek róla. De nem a XIX század boszorkányos-vámpíros rémtörténetei, amelyekben adott esetben halott emberek testrészeit (agyát) ültették át mutánsokba, életet lehelve azokba, hanem a tiszta elmebajjal, és hasadásos őrület témájával foglalkozó filmek például, mint a Viharsziget, vagy a K pax- belső bolygó, ahol mindig volt egy külső és egy belső személy, akik -akár lehetett ugyanazon személyek- közöttük nehezen kibogozható viszony alakult ki.

A magasföldszinti lépcső tetején lévő lakásban egy középkorú, inkább háziasszonynak látszó hölgy nyitott ajtót. Semmiképpen nem lehetett annak a hagyományosan közképzeletben élő akkurátus és szigorú fekete ruhás vénkisasszonynak nevezni, akiktől még a jó szándékú és toleráns beszélgetőpartnerek is tartózkodni igyekeztek, nehogy valami vajákos módon, kifürkéssze gondolataikat.

A szobabelső és a légkör sem hagyott nyugtalanító utóérzéseket, nem voltak füstölők, vagy fekete macska a párkányon, továbbá búbos kemence, görbe bottal. Ettől felengedett kissé szorongása. Teával és ülőhellyel kínálták, de elhatározta még odaérkezése előtt, hogy semmiféleképpen nem fogad el házi főzetet, talán még előtte kibontott üvegből sem. Sokat hallott az ópiátok hatásáról és nem kívánta kiszolgáltatni magát ilyen olcsó trükkel.

A fotel süppedő, marasztaló, kényelmes mélyéből hiába próbált szabadulni.

Hamar a tárgyra akart térni, elejét véve a személyeskedésnek, aztán rájött, hogy épp ez itt tartózkodásának az oka: hogy személyiségét elétárja az egyébként kedves, de idegen hölgynek. Ő, mármint a hölgy, azonban szemmel láthatólag élvezte a helyzetet: egy megzavarodott, félszeg férfi ült a nappalijában, sorolva életének legbizalmasabb részleteit és még csak megküzdenie se kellett ezekért az információkért. No már most, hogy ennek szólt-e az a kis mosoly, vagy tán más mulatságos dolgot tett-e, miközben beszélt, ezt nem lehetett kideríteni.

Mintegy fél óra múltán még mindig tinédzserkori problémáinál jártak, ekkor eszébe jutott, vajon mennyibe fog ez fájni neki - a végére.

Az első alkalomtól szemlátomást ő sem várt sokat és a terapeuta hölgy is jelezte, hogy legalább hat-hét megjelenésre számítana, hogy tényleges segítséget tudjon nyújtani. A hölgy mindenképpen a bizalmába szeretett volna férkőzni, persze nem tolakodó módon, de például fizetnie sem kellett azonnal és későbbre sem kért túl sokat. Emellett érezte, hogy óhatatlanul kialakult valamiféle szimpátia közöttük és azonnal vészcsengő szólalt meg belül, hogy állj, eddig és nem tovább. De oly régóta először vélte, hogy emberére akadt a már korábban írt mélyvíz járás terén és ez a szellemi impulzus, bármennyire igyekezett ellene állni, felébresztett benne egy elveszettnek, rég kialudtnak hitt elemi ösztönt.

F. világa - 27. rész

Két hónap múlva már szinte régi ismerősként érkezett és fogadtatott, ugyan színleg megtartva azt választóvonalat, ami embert és embert, férfit és nőt, két egyéniséget fizikailag elválaszt, azonban egyre kevésbé érezve a különbözőséget. Nagyon sokat beszélgettek. Mint az olyan távolba szakadt barátok, akiknek bármely alkalom apropó tud lenni egy hosszú éjszakás sörözéshez, felgyűlt dolgaikat kicserélve egymással. Már fel sem tűnt, hogy legtöbbször a hölgy hasonlót, netán ugyanazt a ruházatot és frizurát visel, és kívülről inkább emlékeztet egy egyszerű hivatali ügyintézőre, mintsem, hogy a lélekbúvárkodás avatottja. Külső megjelenése nem okozott maradandó élményt, még alakja is átlagosnak volt mondható. De amikor fakó arcára pillantott az ember azonnal feltűnt a kontraszt. Leginkább szemei fénylettek valami sötét parázzsal. Kérdései és magyarázatai kivétel nélkül odaillőnek bizonyultak és hasznos irányba terelték a további beszélgetéseket. Sosem volt tolakodó, vagy rámenős, de nem eresztette el addig, amíg a téma mélyére nem hatolt és különös borzongással töltötte el a felismerés, hogy maga sem ismerte magát annyira, mint ahogy kezdte megismerni őt Eleonóra. Ahogy várható lett, rég túljutottak azon a problémán, amiért F. valójában felkereste - és igen, meg is oldotta, a továbbra is zajló önismereti tréningre azonban nem lehetett nemet mondani.

- Kér egy teát?- kérdezte egyszer váratlanul

- Köszönöm, igen, nagyon kedves..., Eleonóra!

- Ne gondolja, hogy megsajnáltam, amiért már húsz perce folyamatosan beszél, vagy hogy az udvariasság indított volna, látva, hogy a végén még kiszárad a torka, de ..emlékszik, amikor első alkalommal elutasított? Bizony, nagyon jól láttam, hogy inna, de tartja magát. Talán félelemből, talán félszeg udvariassági protokoll. De teszt volt ez is-az is.

Talált! Ismét talált, bár ezt nem érezte annyira fájó pontnak, hamar kiderült, hogy mégis az.

- Kedves ügyfelem! - vette fel a szándékosan hivataloskodó, de igazából csak tanárnénis hangnemet Eleonóra - mindez idáig a szakma és a hivatás oldaláról tekintettük ezt az ügyet, és Ön a bizalom vékony jegére eddig nem merészkedett. Ezt több szempontból is igazolni tudnám, de nem akarom. Miért fogadja el most azt a vélhetően rettenetes boszorkány-konyvalékot?

Levette, nagy, fekete SZTK keretes szemüvegét és kieresztve hátravetette hosszú, barna haját. Ilyet még sosem tett, és ettől kissé emberibb, mondhatni nőiesebb lett a kinézete. Úgy nézett F.-re, mintha most először fedezné fel beszélgetőpartnerében az embert.

- Láthatja, hogy eljutunk egy bizonyos pontig, de nem tovább. Maga bezárkózik a saját kis világába, vagy legalábbis szeretne. Nézze, nem áltatom, Ön az egyik legreménytelibb páciensem, és kezdek ráúnni a "részeg feleségem", meg az eltűnt a macskám és emiatt begolyózom" típusú ügyekre. Önnel olyan távlatokat jártunk be, melyeket a mai pszichiátria gyakorló kutató központjaiban szokás. Laikus létére bármely végzős megirigyelhetné tapasztalati tudását, bár bizonyos reflexiók és végkonklúziók tekintetében erősen elmarad.

Ha megengedi, most zárjuk le ezt az órát! Ön rég végzett, ami idejövetele konkrét célját illeti, de az elején van annak, ami valójában foglalkoztatja - olyan tűz lobbant fel ekkor szemében, ami -nincs jobb szó rá- elképesztette F.-et. Szemtanúja lett az átváltozásnak, olyasfélének, mint ahogy a türelmes kismacskából kitör vérszomjas, párzásra kész leopárd.

- Figyeljen rám! A kutatómunka nem nélkülözheti a gyakorlatot, mint mondtam korábban is, sokan ezért mennek kukázni a hajléktalanok közé, változnak olyanokká, mint ők, mert a szociográfiájukat így tudják a leghitelesebben tanulmányozni. A patkánnyal el lehet végezni bizonyos alapkísérleteket, és sablon cselekvéseikből le lehet vonni újra és újra ugyanazokat a következtetéseket, de akkor marad ezen a szinten. Az embert is lehet laborkörülmények közé terelni, ám ekkor nem a saját környezetükben figyelhetjük meg - észre sem vette, hogy hadarni kezd, és emelkedő hangszíne izgatott lesz - tehát ki kell menni a sűrűbe! Hogy is folytassam? Szükségem volna egy kísérleti kutatópárra, aki hajlandó egyúttal alany is lenni. Ön már rég nem csupán páciens a szememben -szinte kérlelő volt a tekintete, mielőtt kimondaná az elutasításra okot adó szavakat - Önben minden szükséges megvan, motiváció, képesség...-elakadt és nem tudta befejezni ezt a nyilvánvalóan képtelen gondolatsort

F.-nek úgy érezte, segítenie kell. Megértette a szándékot, de nem volt ideje mérlegelni ezért hangosan kezdett gondolkodni:

- Megértem a szándékát, kissé meglepett ezzel a lehetőséggel, bár úgy érzem, nem állna messze, hogy mi együtt bármilyen kutatómunkában részt vegyünk. Persze elsődlegesen teljesen más terület az enyém, emiatt az időm is odaköt és távolról sem bízom magamban annyira, mint Ön bennem. Mégis, valahogy képtelenségnek tűnik.- felsejlett előtte C. és B., ők vajon hogy viszonyulnának hozzá, ha időtöltésképpen mondjuk kukázni menne ki egy pszichiáter hölggyel "az élet sűrűjébe"? Egy nagyon régi harc elevenedett fel benne, mely a megállapodott, polgári lét és a bármire kész, csavargó életforma közötti antagonisztikából fakadt, s melyekre olykor felváltva látott igazolást. De mára egyértelműen az előbbi szerepében élt. Hogy mondja el, hogy belül néha sóvárog az utóbbi felhőtlen és kötetlen szabadsága után, de a biztonság és a józan 2x2 mégis az előbbi felé hajtja?

Eleonóra felnézett, arcán nyoma sem volt kiscicás, vagy hivatalnoki vonásnak, csak egy varázslatosan gyönyörű mosolynak:

- Kedves F. , hát kértem én valamit is? Akik kérni szoktak, azok ott ülnek, az Ön helyén.

És én elég ostoba szakmabeli volnék, ha nem tudnám elérni, hogy az a kérés elhangozzon!

De tudja mit, gondolkodjon rajta! Azt hiszem lelkének egy jelentős része kiéhezett az efféle kenyérre, míg a másik fele már jóllakott és eltunyult. Most el fog ítélni érte, később majd megbocsát, de hadd adjak még egy ispirációt!- azzal áthajolt a kis asztalka felett, és megcsókolta a döbbent férfit. A csók íze csak az első pillanatban volt idegen, majd édes és gyöngítő lett, elfeledtetve mindent. Összekapcsolva azt, ami szellemben régóta együvé tartozott. Túl hosszú lett - végtelen - ez a pillanat és veszélybe sodorni látszott mindent, amit felépített. Szinte visszaölelt, amikor a feleszmélés karjának másfajta lendületet adott és eltaszította magától a nőt. Még dühét is mímelnie kellett először, annyira hatalmába kerítette ez a váratlanul esett, ámde hízelgő dolog

- ....Nóra! ....Nóra!...mégis ....mit képzel...., nem mondtam többször is, hogy családom, barátném van? Most szeretném, ha elrendeznénk az eddig történteket és...

- Jól van, erre semmi szükség - szakította félbe, heves indulatát palástolni igyekezve, megigazítva kacéran szétbomlott hajzatát - nemde mondtam, hogy el fog ítélni? Tisztában vagyok a körülményeivel, és nem akarom senkitől elszakítani. Ez a másik út. - talányos pillantásában nyoma sem volt a megbánásnak, de észrevette, hogy előszörre túl messzire ment.. Mostanra kissé lecsillapodott - bocsásson meg, úgy gondoltam, ez az, - mármint nem az, amit ...most..hanem amit eddig...szóval érti, ugye? - amelyik foglalatosságra olyan nagyon vágyott. Azt hiszem, nincsenek véletlenek. Kár volna hátat fordítania egy nyitott ajtónak, egy olyasvalaminek, ami Önt is szívből vonzza! ...Most menjen, de egyszer feltétlenül jöjjön még el!

Az események fölötti kábulatában nem is emlékezett, hogy került az ajtón kívülre végül, aztán a kapun át ki a kis mellékutcába és végül haza. Bár elhangzott, érzései szintjén eldönthetetlen maradt, hogy Eleonóra mennyiben beszélt komolyan, mennyire csupán a pillanatnyi meggyőzés eszközéhez folyamodott, vagy ez valami mélyebb dolog akart-e lenni? Valóban hívták, húzták az elfeledett erővel áramló ifjúkori évei, szinte beleszédült az emlékezésbe. És ez a rafinált kis hölgy támasztotta fel mindezeket! Ős vihar cibálta, mint a felcseperedett fácskákat, melyek még képtelenek ellenállni az olyan erőknek, amik a magasba is emelhetik, de le is dönthetik őket.

F. világa - 28. rész

Azt hitte, nem érhetik már meglepetések az életben. Polgáriasult, sebesült énje lélekszakadva iszkolt haza, C.-hez a meleg, biztonságos otthonba, űzve, felejtésre ítélve e szabadságharcos eszméket. Megtalált világát feladta egykor szenvedéllyel dúló, talán önzőbb, és magányosabb szférájánál, melyben azonban kedvére játszadozhatott. Nem mintha a mostani élete ellenére való lett volna, de végignézve magán határozottan szembe tűnt a változás: a nyűtt, hosszúkás ábrázata joválisan kerekké lett, kitelt, kopaszsággal párosulva. Inas, szálas, vékony termetén mintegy lassú háború nyomaiként itt-ott kisebb-nagyobb golyócskák és horpadások jelentek meg, köldöktájékon egy termetesebb bombatalálatot kaphatott, mert görnyedten, ölbe ejtett vállakkal igyekezett cipelni azt kéretlenül, e közelre mind jobban homályosuló világban.

Ám ezek olyan jelentéktelen, férfiszépségén nyomot alig hagyó momentumok voltak, melyek felett szívesen és gyorsan átsiklott. A legnagyobbakhoz hasonlóan belülről kifelé égett el - szerette ezt a hasonlatot és mind addig ragaszkodott is ehhez, amíg a kívülről befelé tartó perzselés el nem érte fontosabb szerveit. Ötven felé pedig hamar kereszttűzbe kerül az ember.

Izületi és hasi fájdalmai, heveny hurutjai alázatos, az élet biológiáját is tisztelő, csöndes állampolgárt faragtak belőle, aki nem kért többé a tavaszok derékfájdító viharaiból. És a hév lassan lopakodott csak vissza belé, már okosan olyan botra támaszkodva, mely nem hagyja összeesni és valami méltóságot is kölcsönöz, mielőtt egy sutba támasztanák elköltözött gazdája nélkül.

C.-vel gyakorta sétáltak a közeli és távolabbi ligetekben és idézték azt a múltat, melyből egymáshoz kanyarodott életük. Ez a szövet varródott egész ruhává és oly jó volt betakarózni vele a lélekcsend hidegében! B. hamarosan leérettségizett és úgy gondolta, a műszaki pálya áll legközelebb egyéniségéhez, ezért egy alkatrész összeszerelő üzembe jelentkezett, ahol mindet vállalt: az olajos, félészáruk mozgatásától az udvartakarításig, meg persze a futószalagot. Azt hitték, hamar megcsömörlik ettől, de a fiatal létére inkább kihívásként fogta fel, és nemsokára műszakvezetővé léptették elő. Megértették, hogy elege volt az iskolából és nem nyüstölték tovább a tanulással. Nővére műkörmözésből élt. Illetve ez csak a másodállása volt, de a napközbeni munkájára bármi jellemzőbb volt a jövedelemszerzőségnél. Azért látogatta F.-éket és megcsinálta édesanyjának is, szép virágmintákat, vagy épp diszkrét fekete sávocskákat téve egyes körmeire. Ilyenkor együtt lehetett a család, mert B.-t, aki önálló háztartásba költözött, szándékosan úgy hívták meg.

Amilyen nehezére esett korábban elképzelni az idilli család képét, olyan természetes és gazdag forrása lett mindennapjainak.

Észrevétlen csendesült ez a sodrás: még hinni akarta, hogy nem győzhetik le a napok, a megszokás és egymás megismerése, hogy nem baj az, amikor a korábban vágyat és kíváncsiságot tápláló kis titkok sorjában nyilvánvalók lesznek.

Azon kapta magát, hogy elgondolkodva figyeli C. háta ívének, karcsú nyakáig tartó vonalát. Ő talán megérezhette valahogy, pedig néhány pillanatra fordult el csupán, de válla mögül visszapillantott rá. E pillantásban múlt jelen és jövő elevenedett meg: az asszonyé, akit megleptek, aki gyönyörű és ennek tudatában is van, és aki megriad egyúttal ettől a vizsgáló nézéstől, és mindaz a félelem, ami egy öntudatlan lejátszott elutasítottságtól származna.

A tiszta rózsaszínbe itt, talán ekkortól kezdett vegyülni egy fátyolszerű fekete füstcsík, mely kimondatlanul kérdéssé tette a dolgok örök voltát, alig érezhető, halovány méregpermetet eresztve az éltető légbe. Nem akarta, hogy az érzelmek, melyek hozzáfűzték, átalakuljanak valami mássá, legfőképp, hogy elmúljanak. Megvizsgálta bensőjét és feltette a szokásos kérdéseket: mit is jelent Ő neki? Amit most érez, az még mindig az, amit akkor kezdett érezni, amikor az után a gyanús telefonhívás után álomba szenderült? Ragaszkodása, szerelme ma is teljesedik-e még iránta és kíváncsi-e még jobban rá, mint előtte?. Igen - gondolta - és igen? - érzései között felbukkant a kétség - bizonyára túl sokat jár a feje és nem hagyja látni a nyilvánvalót!

Hiába nyugtatta magát a sokaktól hallott frázisokkal, miszerint a bensőséges szerelemnek át kell adnia magát valami hasonlónak, ami mégis más: az élethosszig kitartó szeretetnek. Folyton maximumon akart teljesíteni, ebbe valahogy nem fért bele a leáldozott, szelíd megnyugvással viselt csupán-közelség. Érintésre vágyott, és amikor csak tehette, elment mellette, megcirógatta, simította, karját hozzáérintette kedveséhez. Ahogy jóval később megfogalmazódott benne: nem hagyta feltámadni a hiányt, minden vonzalmak mozgatóerejét.

Az eszébe sem jutott, hogy C.-nek esetleg már kellemetlen lehet ez a "dörgölőzés", koslatás utána, személyének állandó - igaz jó szándékú - fixírozása. Mivel hasonlóképpen érzett, nyilván jólesett neki is- így gondolta. De minduntalan? És meddig? Lehet, hogy ez is benne volt abban a pillantásban?

- Valami baj van? - kérdezte C. aggódóan - nem tetszem...vagy a ruha?

- Gyönyörű vagy! - felelte F. és ebben semmi hazugság sem volt. Hátán is kivágott, fekete selyemblúza, akár egy elegáns váza, méltó foglalat ölelte a feslő virágot. De nem válaszolt, elkerülve a kérdést és hagyva, hogy a bátortalan felhőcske kiterjedjen árnyékba vonva élete delét.

F. világa - 29. rész

Ebéd közben szólalt meg, pont egészen más témáról beszélgettek, ráadásul B. egyik barátja is vendég volt náluk és B. nővére is az asztalnál ült. Hétvégére sátoros, kerékpáros kalandtúrát terveztek a gyerekek és C. is helyeselt. Pazar étkezés közepén jártak, mert C. kitett magáért és ezért ez örömteli megszokássá lett. B. feltett egy kérdést, ezen tanakodtak és C. is részt vett jó tanácsokkal ellátva már felnőtt fiát

- Pszichológushoz járok..- mondta halkan, de a szó röppent tovább, mint egy lendületből elhajított labda, Két-három mondattal később fordult felé döbbenten C.

- Hogy mondtad..? Várjatok, ezt később is folytathatjuk - fékezte le a kommunikáció iramát a gyerekek felé - erről nem is hallottam még - teljesen kizökkent az előbbi beszélgetésből - és miért kell neked odajárnod? ...Na jó, gyerekek, csak egyetek tovább, minden az asztalon van, B. tölts kérlek a poharakba, mi most..., gyere ezt nélkülük kell megbeszélnünk - fogta meg F. karját és határozottan a kisszoba felé invitálta.

Odabenn egy kissé ingerülten támadt neki:

- ezt miért a gyerekek jelenlétében kellett? De mi a baj? Már hónapok óta érzem, hogy húzódsz el, pontosabban nem fizikai értelemben, csak valami távolság van...- a homlokának támasztotta a tenyerét - hiszen tudod, hogy minden meg lehet együtt...te olyan jó ember vagy.. talán a munkahelyeden ért valami stressz?- próbálta megérteni az asszony, de ez nem használt.

F. ismét látta azt a kaput - mely egyébként más vízióiban is előjött már , mely hatalmas és erős, vaspántokkal fogott, tölgyből készült várat védett, hogy ez a kapu záródni kezd előtte, ő pedig kívülről tehetetlenül szemléli. Látomása megrémítette és nem engedte szólni.

- nem...nem,..nem tudom..-motyogta. Tovatűnt az idill és ott állt vergődve elhatalmasodó kétségei között. Egyszerűen nem lehetett ilyen röviden összefoglalni, szavakká alakítani azt a rég zajló folyamatot, ami belülről ette.

És hiába könyörgött sírásig kedvese, valami nagyon mély és sötét helyiségbe került, ahova nem hatolt utána a szó, csak fájdalmának és önsajnálatának ragadós, nyúlós masszája vont újabb- és újabb lepedékes hártyát köré. Üresen nézett, megmerevedett egy bizonyos pozícióban, kívülről is úgy tűnt, tényleg szüksége van segítségre.

C.-t is kibillentette egyensúlyából ez az incidens, s mivel estig számottevően nem változott F. viselkedése, úgy gondolta, lépnie kell.

Sorra kiürítette F. kabátjainak zsebét, mígnem egy gyűrött papírszeletkét talált "lelki segélyhely" felirattal. - Ez az? -mutatta F. felé, aki csak bánatos ábrázattal bólintott, azután lehajtotta fejét és nem reagált többé.

C. megremegő kézzel tárcsázta a felírt számot, és alig leplezett, sírásba forduló hisztérikus hangon szólt bele: - jó ...jónapot, nem zavarom? C. va...gyok! Ön az, aki a férjemet,..a páromat keze..li, izé...pszihológiailag?..Hogy?... F.-nek hívják...--rövid szünet következett- Igen? Szóval...szeretnék magával beszélni!

És akadozva előadta az elmúlt hónapokban, valamint mai nap észlelt benyomásait.

A vonal végén nehezen tapintható gondterheltséggel várt, hallgatott a hívott. Csak legvégül, a feszültséget oldva szólalt meg:

- Nyugodjék meg, hölgyem! Ez kissé meglepő nekem is - igyekezett lassan, egyenletesen ejteni a hangsűlyt- még nem fejeztük be a terápiát, sajnos ilyenkor...

- De én nem is tudtam erről!- vágott a szavába C. - miért tartották titokban előttem? - egymásban feltétlen megbíztunk eddig. Olyan más lett!

- Ha megengedi - terelte el figyelmét az indulatairól Eleonóra - gyakran előfordul, hogy nem tudunk szerettünknek a legbelső világához hozzáférni, bármennyire is igyekszünk. Ezért jó, hogy idejében szakemb.....

- Ne, ne...! Ezt nem akarom hallani! - tiltakozott - ki más ismerné jobban? Hosszú évek óta együtt... nekünk nincsenek titkaink egymás előtt!

- igazán? - a hang mögött valami bajlóslatú, finom gúnyt vélt felfedezni és végül az egész beszélgetésből ez az egy kérdés maradt meg C.-ben, mintegy elültetve a kétség párját benne is.

Azután sokáig nem esett szó erről és a felszínen folyt tovább életük. Úgy gondolták, helyesebb úgy tekinteni erre, mintha baleset történt volna, és az így lett sebesülésnek gyógyulásáért legtöbb, amit tehetnek, hogy megvárják a rá szánt idő elmúlását.

Hanem a vetemények lelkük fóliasátraiban szépen fejlődésnek indultak és karfiolos, nagy, tüskés terméssel szomorították gazdáikat, mert a föld, a táptalaj kövérnek bizonyult és a bizonytalanság derengő egéről is átszüremlett a növekedésre ható homályos fény

Csak idő kérdése volt, hogy kitörjön az, amit az időnek lett volna hivatott megoldania.

F. világa - 30. rész

Novemberre járt. 9 éve múlt, hogy megismerték egymást, mert a sors - és saját döntéseik kacskaringós következményei úgy hozták. Ehhez a biztos fogódzóként kínálkozó ponthoz mintha egyre gyakrabban tértek volna vissza emlékezéssel tartva ébren reménysugaruk elszáguldó, sziporkázva ragyogó- tűnő, fogyatkozó csillagát.

Nem vitatkoztak, és rossz szó sem hagyta el ajkukat - túlontúl érzékenyek és visszafogottak voltak ehhez - mások talán úgy mondták volna: jó nevelést kaptak - minden esetre, ami zajlott közöttük, az egy érzelmi skálán jobban felrajzolható lett volna, mert számottevő cselekvés nem érzékeltette ezeket. Arcvonások változása, metakommunikációs jegyek, sóhajok, leszegett fejjel tett dünnyögések és lélekbe hatoló pillantások beszéltek helyettük.

Azonban nem kerülhették el, csak tisztázni kellett e felemás helyzetet. Mivel C.-ben érett meg először a döntés igénye. Egyszer, takarítás közben, félbehagyva azt, lekapcsolta a zajos porszívógépet és odalépett F.-hez, aki könyvespolcán rendezgette irodalmait.

Nem kellene végre megbeszélnünk ezt? - kérdezte átmenet nélkül nekiszegezve a láthatatlan kardot a háttal álló férfinek. F. persze elsőre nem vette a lapot. Lassan megcsavarodva törzsében, két kupac könyv1vel C. felé fordult:

- már mondtam, hogy szombaton nem tudok eljönni veletek! De ígérem jövő héten bepó...

- nem ezt, hanem a mi kettőnk ügyét.

F. még mindig úgy állt ott, bénává merevedve. Nem tudta, mit mondjon, megzavarták és különben is legfeljebb egy felé tudott figyelni egy időben. Később a nehézzé váló kötetek kiperegtek a kezéből, de akkor már nem ezzel foglalkozott.

Tegyük hozzá, F. nagyon rossz döntéshozó volt, mivel rendszerint sodródott mások véleményével, így borítékolható volt, hogy C. fogja viselni ennek súlyát és következményeit. Fölösleges leírni az elhangzott beszélgetést, hiszen a rohamokban feltörő érzelmek, a csalódás, a remény, a múlni látszó szerelem, és a fájó szeretet indította szavak formálták, tolták a végkifejlet felé a döntést, melyet jóval korábban pár szóval semmivé lehetett volna tenni.

- ...elfáradtam - mondta végül C. - belefáradtam abba, hogy megfeleljek az ideádnak, ami nem lehetek, mert az nem én vagyok - tudom, hogy ragaszkodsz és szeretsz is a magad módján, de annyira máshol jársz! Mintha csupán kellékek volnánk a te álomvilágodban, hogy azt tovább tudd építeni. B. sokat köszönhet neked és bizonyára fog is, de ő sincs már itt, ez a kettőnk élete. Elég sokat éltem veled, hogy tudjam, bármilyen halogatás, csak a hiú reményeinket növelné. Ismerlek. Ezért döntök úgy, hogy elköltözöm.

Hallgatott. És mert nem jött rá, hogy mást is tehetett volna, hagyta, hogy az események ebbe az irányba teljesedjenek ki. A keserűség és tehetetlenség megbénította, kisöpört a fejéből minden értelmes gondolatot. Nem maradt elég akaratereje, mersze, hogy odaálljon C. elé:

"- nem drágám, kissé eltúlzod ezt, és az érzelmeid irányítanak. Most megiszunk egy pohár Whiskey-t és átgondoljuk még egyszer!"

Persze mondott valamit biztosan, de az épp az ellenkezője lehetett ennek.

Mivel úgy látszott, nem is tanúsít annyira heves érzelmeket, C.-nek ezzel is egy lökést adott.

Néhány nap múlva C. elrendezett mindent, szállítómunkások jöttek a lakásba és kocsira rakták közös életük előttről származó bútorait, valamint egyéb holmijait, elragadva életéből az egyetlen értelmet és fénysugarat, akivel leélhette volna hátra lévő idejét.

December elején a linóleumos padlón ült törökülésben - pedig a fotel az ablak mellett, az időközben szépen megnőtt páfránnyal nagyon várta - családi fényképeik egyikét nézte - könnyezett, és hangtalan zokogás rázta. A kétségbeesés hullámszerűen tört rá és fojtogatta. Rendkívül rossz bőrben volt. Elhanyagolta magát és munkahelyén kivett szabadsága utolsó napjait töltötte így. Lakása ismét legényszálláshoz volt hasonló, ahol mosatlan, romlott étel, por, pókháló adott találkát, míg ő maga ezek között ücsörgött és volt magának.

Sokára vett észre távolabb egy kisebb, felfordítva leesett lapot a földön. Odahajolt érte és felfordította. Egy elpiszkolódott névjegy kártya volt az: "lelki segélyhely" felirattal, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: "Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta".

Az ablakszegleten át szürke felhő és leveleit veszített, kopár ágak részlete volt látható.

Nem tudta, milyen nap van.

Vége a III. kötetnek

2013. 08. 08.