Picurka-versek XI. – Elásott kincsek

Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre

Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket

Megkapják a járdán fekvő részeg karját
Loholva meddő föld megveszett árnyaként
Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják
Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért

Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt
Felszaggatva már-már gyógyult, varas sebet
Neved a tereken át csillag erejével hullt
A nemlétbe taszított, meg soha nem született

Mert igen, helyet követeltél magadnak
Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt
Hol kőnél tartós’ ban a szavak megmaradnak
S könnyeink befogadják menedék-falak

Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen
Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem
S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen
De még érted nyújtom imádkozó kezem

Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal
Kertemben nem fogy az ásni való munka
S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal
Mit mondania kell, bízom benne, tudja

De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek

Kívül, s belül…

Kívül, s belül érzem… hol innen jő, és arra áthatol

Világot gyújt a hunyt szemhéjra csókolt kegyelem
Aranysárga hője nyugtat, bizserg’ve áramol
Ami másnak szeme fénye, életem vagy nekem

Melegít, s arcod tart tükört, hogy mosdva nézhetem
Barázdáidon mint serken a plántált, jó vetés
És megáll a csöndes mozdulat simított kézfejen
Várva, hogy mosollyá szelídül a boldog nevetés

Tudod, így van ez: hogy pillantásod megszúr, átrezeg
Nem hagy érintetlen, mélán elábrándozón
S ha csupán tétován villan rám, már foglya, rászedett
Édes, páros rabja lettem, elringató folyóm

Képzelet játéka von, pedig közelséged oly való
Hogy nem tudom, ha angyal cirmos tolla érint
Ujjad rajzol-e rám, amíg hangod sóhajt, dalol
Megfordulva téged látlak, mert az szertefoszlott, mégsincs

Magaménak tudlak, érve biztos nyugalomba
Kívül, s belül érzem, hogy a szeretet jő, áthatol
Kívül marad minden tőlünk, ami világ gondja
Belül édes vágy hevít és bizserg’ve áramol

Mert nekem adtad…

Már békén száll fészkére a dalos csalogány
Már nyugodt az est, s távol van a magány
Szívéhez búg a szellő és búj hű kedvese
Reátalált végre, s többé nem fut, nem kerese

Már nincs több kérdés, nem pusztít a harag
Már úgy lesz mindig, hogy együtt kel a Nap
S velünk játszik szerelmesen, együvé terel
Megtanít a szóra, szeretni jól hogy is kell

Már ékem lett a fényed, nemcsak holmi ezüst
Már számban érzem ízed, mikor szemet lesütsz
Mindenedre én vigyázni úgy szeretnék jól
Halljam, amíg alkony nem jő, ahogy zenéd szól

2008-02-01