Ki érti meg, mondd, idők örök zenéjét,
és ki kéri számon ritmusának szépét,
mely elhatároztatva kellett, hogy legyen,
mint két szívben egymásért dúló szerelem?
Ki volt, ki a szóért folyón útra kelt,
s a szikkadt tájba újra életet lehellt,
lefestette bátran az illanó színeket,
hogy halott lelkekbe jöjjön a kikelet?
Látom, amit látok, a tenger búzakék,
s esetlen kavicsból hogyan lett nyakék,
az egykor sivár föld ma bőséggel terem,
s évszakokba játszik az isteni kegyelem.
De vándor vagyok meglásd, veszteg nem ülhetek,
várja szerte mesém annyi huncut gyerek,
s várják szomjas fűzek éltető folyóm,
poros medrem nyomát sóhajtva csókolón.
Amit nektek mondok: a változás örök,
a természet varázsol, s tőle szédülök,
nyugodt vagyok, amíg lelkem nyughatatlan,
míg éjszakával nem fed végleg csillagpaplan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése