Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.
Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,
s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -
Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.
Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.
Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,
és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…
Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…
Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.
