Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!

Halálos ágy

Az óra ketyeg, fogy a lét;
kevés a lég, s lélegezni még
egyre jobban zihálva…
… mégis úgy akarok!

Tűnik a lap vége,
félek, új sorra érve
utolsó lesz az, csonka,
csendbe hanyatló sóhaj…

Erőlködöm, legyen kimondva,
de már szájpadlásom
nyelvem börtöne lett,
s szívemben reked a szeretet…

És mondják körül: óh, jaj!
Letelt ideje, sajnos,
s tovább nem mardos
élni küzdés bágyadt heve,

nem játszom többé fénnyel,
bezár alfa, omega, e két jel,
csillag’im nyugodni térnek,
s az ének nem talál helyet a sorban…

…

… kevés a lég, de élek még, jól van!
Egyre jobban zihálva…
fogy a lét, az óra ketyeg,
még itt akarok lenni veletek…!