Járd utad, ne lépj mocsárba, utadra figyelj, hogy le, -jaj!- ne térj!
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde
De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord
Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít
A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat
Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!
