Néma monológ

Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé

Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Hogy lerúgjam lidércálomban átizzadt bőr-ruhám,
Meg-megállva tíz emelet peremén, inogva málló kövön,
És elborzad repülni vágyó lelkem, mert alant sincs kiút!

A hangok egyre inkább unszolnak, hogy lelépjek-
Mikor visító kerék csattan sin acélhoz - a villamos elé,
De ma még gyáván elengedem, hadd menjen a körúton tovább:
Hiszen délután van, az idő langyos és kellemes.
Eljátszani báját, s megjavulni a holnapnak - viszont dőreség!

Követnek, érzem, s hiába szedném sebesebben ólmos lábam,
A percek falkában, éhesen loholnak utánam,
Fiúk, s leányok integetnek túlnan a furcsa bácsinak,
Szegény ördög, hibbant lehet kis mértékben talán,
S önfeledt nevetés közbe szénsavas szörp löttyen a földre.

E világ tébolyult meg? Vagy, ki elindult szépet keresni,
Csak eltévedt valahol e kifordult álom-valóságban?
Hát nem csodálom, ha reklám-porokat szippantó
Gyermekek kipirultan, csak kábán lézengenek,
És utcára borított kukákban turkál a jövő nemzedék!

Levert vagyok, minek tagadjam? Szétfeszít a tehetetlen várás.
Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé
Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Talán mindvégig nevetségesen és oktalanul élve,
De enyém e fájdalom. S csillapíthatatlanul szívembe tör.

2009-04-09