2010. október 16., szombat

F. világa I. kötet: 1.- 10. rész


F. világa - 1. rész

Egyszer csak elfogytak a sorok.
Akképpen, ahogy a tiszta szesz elillan az üveg száján, nem hagyva illatot se, csak a cseppjéért könyörgő vágyat, emlékét, mely duhajjá, bátorrá tette azt, ki élt vele, mint ahogy mámorosan biztossá is. Nem maradt folytatás, a folyamatosság bizonyossága megszakadt.
Összeomlott az identitásért folyó küzdelemben, -megőrizni örökségünk, mely egyedül jövőnk záloga- ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva.
Az üvegbe lehetetlen volt immár visszateremteni minden örömök, szellemi hajtóerők és alkotókedv forrását, ámbár álom és ébrenlét határán visszakívánkozott egy beteg ingerben, fájdalom közepette, de az az önfeledt nap elmúlt. A tegnapi világos és összefüggő gondolatok mára értelmetlen, üresen kongó frázisokká lettek, mintha nem is ugyanabban az emberben játszódtak volna le.
F. nehezen összeszedte magát, és görnyedten felkelt matracos ágyából, a tükörhöz támolygott, miközben forgott vele a világ. Mint egy börtönviselt - gondolta -, amint szürke-kék sávos pizsamáját szemügyre véve tekintete találkozott annak a nyomorult másik delíriumosnak pillantásával. Két kezével véreres szemei alatt meghúzta a bőrt, ápolatlan, borostás arcán a táskák így még mélyebbnek tetszettek. Forgott vele a szoba. Ki kellett mennie a WC-re, csak ott hányt bele a kagylóba, reszkető gyomra ismerősen engedelmeskedett az akaratlan ingernek.
F. otthona leginkább egy elhanyagolt legénylakáshoz hasonlított, mely a rohamokban támadó rendcsinálási kényszere ellenére sosem bírt eljutni a "lakás" megkülönböztető jelző kiérdemléséig. Nem mintha igénytelennek tartotta volna magát, vagy más őt, ugyanis munkahelyén nem tűnt fel semmilyen krónikus, vagy aberrált szeszély, melyből munkatársai gyanút foghattak volna, próbálkozásai mégsem vezettek sikerre, talán belefáradt, hogy újra és újra megjelenik a szennyes, a kosz, az elmosogatni való, és hogy ez a körforgás nem ér véget. De hozzájárult az az eredendő rendszertelenség is, mely megnyilvánult hol úgy, mint meglóduló vonat, mely eltakarította az útjából az akadályt, máskor meg időtlen ideig egy mellékvágányon állóként, hogy tetején fészket is rakhatott a madár. Magának sem merte bevallani, hogy hangulatember lett, és ahogy öregedett, úgy törtek rá mind jobban régi, elfojtott érzelmei.

Nincs szükség rá, hogy leírjuk F. életkörülményeit ennél szabatosabban, aki élt már lerobbant környéken, többlakásos, panel társasházban, jól ismerheti a viszonyokat, aki meg nem, annak nincs szükség élénk fantáziára ahhoz, hogy legrosszabb vízióit nyugodtan rávetíthesse.
Így ez a szombati reggel sem ígért volna többet, sem biztatott volna kevesebbel, mint ami F. számára elérhető volt: kényelmesen megreggelizni és a háztartást hagyni minél későbbre, hogy az ablak elé húzva olvasófotelét, belégubózva átadhassa magát a szeptemberi, erőtlen Nap bársonyos cirógatásának. Az ilyen tétlen órák alatt gyakran bejárta élete korábbi helyszíneit, és eseményeit, barangolásai közben főként szerelmei mozdulatait, nevetéseit, pillantásaikat igyekezett felidézni. Volt, hogy messzebbre, gyermekkoráig visszanyúlt, vagy felnőttkora egyes sikeresebb mozzanatai villantak fel előtte, más dolgok különösebben nem hagytak mély nyomot, amire érdemes lett volna.
A szokásaival ellentétben most mégsem a fotelben helyezkedett el, hanem nyögve visszadőlt a viseltes, átizzadt ágyba. Rugói közül néhány eltörhetett, mert itt-ott szinte elsüllyedt, máshol meg rendellenesen nyomta. Egy tea jól esett volna, csakhogy nem volt kitől kérnie, és már kedve sem volt újra felkelni, hogy a bádogszamovárt odategye a gázos sparheltre.
Megpróbált visszaemlékezni, végül hogy is talált haza, még annál is rejtélyesebbnek tűnt, hogy került hálóruhában az ágyba, mert ilyen esetekben mértéktelenül, önkívületig itta magát, mintha nem lenne több másnap. Pedig mindig volt, és ez a mai különösen fájt.

F. világa - 2. rész

Tegyük hozzá, hogy F. nem volt alkoholista, épp ezért viselte meg ez a könnyebb tivornya is.
Délelőtt szinte jókedvvel gondolt az őszre, az ablaka előtt felkavart levelek örvénylettek, és szélrohamok tépázták a nemrég ültetett csemeték lombját, a csipkelődő verebeket lesodorta az ágakról, szóval minden a legnagyobb rendben zajlott. Tollával a szájában elmerengett valami apróságon, az irodában többnyire egyedül foglalatoskodott.
Z., az egyik művezető érkezett, hangosan, harsányan, bakancsáról még folyosón megtett húsz méternyi utat követően is darabokban vált le a törmelékes föld. Otthonosan mozgott a félig kész, agyag- és sárlavinákkal öntött építési anyagban, viszont nehezen szokta ezt simára csiszolt tükörmárványt, melyre a kényszer hajtotta rá. Csak úgy bejött az irodahelyiségbe és minden átmenet nélkül a tárgyra tért:
- Te, add már oda a négynek a vébé falzsalu terveit, mert az ácsok már egy órája megjöttek, és nincs mit...
- Szevasz, Z., kérsz valamit? Na jó!- szakította félbe kissé emelkedettebb, majdnem ingerült hangon F. -Csinálok egy másolatot, ugyan nem tudom az hova lett, amit a konténerbe kiküldtem, Klárikánál is kell lennie egy példánynak, mi a búbánatért engem talál meg mindig az építésvezetőség? - azután magába fojtva további indulatát visszakérdezett:  - Elég lesz egy? Nyomtatni kell, 10 perc.
- Elég, elég - hümmögött Z. és leseperve a problémát hozzátette: - Azért siessél már vele! Majd visszajövök érte.
Z. és F. kapcsolata ki is merült a kölcsönös kiszolgáltatottság és egymásra utaltság vegyesen szürke tónusaiban, mindketten ugyanazon projekt ingyenélőiként egymást szorongatva és instruálva, igények és lehetőségek kereszttüzében.
Ez a hónap sem különbözött az évek óta hasonlóan lezajló hónapoktól, a maga év vége előtti fejetlenségével, mert persze a szerkezetépítés nem várhat karácsonyig, sokba kerülne a téliesítés és főleg értelmetlen költség. Az ütemterv szerint már a falazásoknak kellene folyniuk. A kiviteli tervek átadása is csúszott, de az organizáció még jobban. Így érthető, hogy a projektvezető szentségel, az épvez, mint hajcsár üti-vágja jórészt szintén csúszásban levő, kifizetetlen alvállalkozóit, akik jogosan mutogatnak a teljesítés elszámolásokra és igyekeznek kibújni az újabb feladatok alól.
Bár kellemesen bizsergető kihívást jelentett, F. már belefáradt az ugyanúgy, rendre ismétlődő szervezetlenség okozta ügyek kigabalyításába, feladatai precíz és maradéktalan megoldásán túl nem akart jobban belefolyni a cég életébe, ám ez gyakran, saját munkájának megkönnyítése végett is egyszerűen lehetetlennek tűnt. F. nem rendelkezett azokkal a jogosítványokkal, melyek fölé rendelhették volna bizonyos munkatársaknak, vagy döntési jogkörrel látták volna el, ezért igyekezett e dolgok mélységének egyedüli ismerőjeként és elintézőjeként pótolhatatlanná válni -egyenlőre sikerrel. Mint megbízhatóra, rendszerint rábíztak sok, alacsony szintű, mégis szükséges részfeladatot, melyeket jól automatizálva elég gyors munkaerő benyomását tudta kelteni, miközben maradt ideje további titkos, elmés kis optimalizálások fejlesztésre, valamint más szenvedélyeire.
Z. pedig nem is akart pozíciójánál magasabbra látni, mint egy engedelmes munkagép, végrehajtotta feladatát és közben kifacsarta alárendeltjeiből a teljesítményt. F. azonban nem tartozott alá, és e felemás helyzet sunyi bratyizásra késztette Z.-t, mivel képtelen lett volna akár barátjaként elképzelni a visszahúzódó, mogorva irodistát. És valahol ez viszont is így volt, legfeljebb társult némi lenézéssel is.
De ne gondoljuk, hogy más irodabelivel könnyebben boldogult, hozzáértését elismerték, de megragadták az alkalmat, hogy éreztessék fölényüket, például a pénzügyi csoportból, akik ugye előteremtették a tejre-kenyérre valót (legalábbis ez a képzet gyötörte őket), kis megjegyzések, szúrka-piszka, elejtett félmondatok, finom hanglejtések sejtették - sohasem egyértelműsítve - e magabiztosságot, az esetlegesség ott lebegett a fejek felett.
F. körül egyre gyorsuló módon változott a környezet. Bár jómaga ragaszkodott kivívott állandóságához, közeledett valami félelmetesség, hogy berendezett nyugalmának vége szakad.

F. világa - 3. rész

Éppen Klárika, aki az események végkimenetelének tekintetében legkevésbé volt differens, indította be az utólag mindent megváltoztató láncreakciót.
Adószakértő vendégek vendégeskedtek a Hatóságtól a legmagasabb szintű vezetőség körében, s mint jó szimatú szakemberek egyúttal fel is mérték a vállalat pénzügyi hajlandóságát, és egy zsíros megállapítás eltussolása esetén százalékuk alapjául esetleg számításba vehető bruttó jövedelem léptékét. Kis, mozgékony patkányszemük, ami nem illett tokás, hájasra hízott fejükhöz, legalábbis erre engedett következtetni.
Kedélyesen kávéztak és úgy falták a repis süteményeket, mintha sohasem kaptak volna még enni. Azután átvonultak a nagytárgyalóba, ahol már minden elő volt készítve. A vállalati csoport érdekelt fői jelenlétükkel biztosították a tulajdon védelmét. Némi ügyetlenkedés után a műsor is elkezdődhetett. Mivel F. a szomszédos helyiségben bűvölte elektronikus kimutatásait, jól követhette az előadás hangszínének váltakozását, és a hallgatóság reakcióit. Az elemzések nyugodt ütemét erőteljesebb magyarázatok váltották fel és megtartott hatásszünetek megélénkítették az elrévedőket, hamar kiderült, hogy itt nem a szokásos éves tájékoztató fog elhangzani. A feszültség érezhetővé vált még F. szobájában is, mire ő megráncolta homlokát és félig a fogai között kieresztett egy miaazistenfolyikodaát??-ot. Ahogy az előadó haladt előre felépített vázlatán, az írásvetítőre meredő arcok színt váltottak (ezt F. ugyan nem láthatta) és félig ülő helyzetükből előrehajolva adtak méltatlankodásuknak hangot. Hogy pontosan mi is volt az, F. számára nem derülhetett ki, mert a hangok nem álltak össze szavakká, suttogó moraj, csönd, és nyilván egy-egy, zsibbadás oldására kitalált, jól irányzott vicc beszúrására érkező, hamar elülő kényszeredett nevetés szülte azokat az érzeteket, hogy összességében itt valami folyik.
Az ajtó zárva volt, mint ilyenkor mindig. De a drámai fokozódás nem kerülhette el a figyelmét és ösztönösen egy hirdetőportálra mutató linket nyitott meg. A feszültség tetőpontjánál az igazgató kiszólt a konyhában ténykedő mindenesnek:
- Klárika, hozz be valami üdítőt!
Badarság - elmélkedett tovább F.- a hajó szépen úszik, tükörsima a víz és sehol egy jéghegy, jól menő biznisz, évekre biztos meló - nyugtatta magát, azonban egy idegszál belül tépelődve mégis megfeszült: mi van, ha mégsem? Aktuális teendői elsodorták kétségeit, a mának biztos kezű, pontos munkaerő kellett, aki képes a hátán cipelni az építőipar glóbuszát.
"Csak csendben, vitézül szolgálni a mának,
míg a lovad bírja, s karod el nem fárad,
elegánsan, s könnyen, látszatra hanyagul,
de ne várj, míg a nagyúr kardja földbe gyalul.."
Elmosolyodott kissé ezen a hirtelen eszébe jutott gondolaton, s aztán el is komorult.
F. órák óta ült a hűvös, levegőtlen térben, a szükség elszólította, jólesően kiropogtatta gémberedett csontjait és szinte jókedvűen - derülve kollégái fejtágítóján - hagyta el a helyiséget. Ahogy visszafelé igyekezett a mosdóból, feltűnt, hogy a folyosóra nyíló ajtót szabad hagyták, talán a szellőzés miatt, nem tulajdonított jelentőséget neki. Így nem is vehette észre a tálcát és a kristálypoharakat sem. Ezúttal nem a friss levegő áramlatára fordultak arra a megdöbbenő arcok.
F. belépője olyan jól sikerült, hogy pár perc takarítási szünetet kellett tartani.
Az ilyenkor illő sűrű bocsátkéréseket követően helyreállt a rend, azonban F. valahol megérezte, hogy ennek folytatása következik.

F. világa - 4. rész

Nem szeretném untatni kedves olvasóimat közismert frázisokkal, mint pl. az alkalmazott és a vállalatigazgató között fennálló antagonisztika, mely képes korábban egy padban ülők közé is áttörhetetlen falat húzni. Egyszer csak azt veszed észre, hogy a haverodnak elvárásai lesznek, ha jobb kedvében van, barátian megpofozgat, míg feltesz egy hátborzongatóan oda nem illő kérdést, esetleg atyáskodva megigazítja félrecsúszott nyakkendődet, hajtókádat, és mosolya mögül sugárzik, hogy nem te érdekled őt, hanem a minél nagyobb profit, amit kitermelhetsz neki. Amúgy pedig az év 365 napjából ötször ha látod.
F. számára a világ régóta bezárult és a megismerhetőre korlátozódott, ami nyilvánvalóan beszűkítette világképét. Hosszú volt odáig belső útja, és a pofonok nem erőt adtak, hanem az alázat egyre mélyebb verme felé terelték. Természetesen mindig korrekt és elfogadható volt a kérésként előadott utasítás, azonban kétséget sem hagyott afelől, hogy vitán felül áll. Kezdeményezőkészsége, kreativitása lassan elhalt a szájába rágott feladatok pontosan úgy és egy centiméterrel sem másképp elvárt elvégzése révén. Ötletei valóban nem voltak minden esetben forradalmiak, és előrevivők, de mint tudjuk, nem is ez számít.
Az egyetlen elfogadható étel savanyú káposzta volt húsgolyónak álcázott rizsgömbbel. Kijártak ebédelni egy közeli kifőzdébe, de a színvonal hamar elhagyta magát és a szükség - a napról napra túlélés ösztöne hajtotta ki, akár a vágóhídi barmokat a széttiport karám széléig, mielőtt húsukat élősúlyként átadják mészárosuknak. Nem múló pesszimizmusa, csupán a végkifejlete lett az évek belső, eredménytelen küzdelmének, hogy valaha emberileg is komolyan vegyék. Az ismeretlen katonához hasonlította magát, behelyettesítve a "madarat tolláról..." kezdetű közmondásba. Azért nem egy szimpla emberhez, mert a katonaságban felfedezni vélt valami hősiességet, és az eredendően ugyanúgy egy feneketlen magánnyal jellemezhető hivatásként élt a tudatában.
Átbámult a gyárépület védősisakos, zöld színbe öltözött munkásaira, igen, ők céltudatosan, mozdulataikat optimalizálva, ruganyosan tették dolguk. A darusnak intett egyikük és a karéjcsöveken biztos mozdulatokkal rögzítették a hevedert, mire az elfordulva a teherautóra emelte a tonnás darabot. Egyszerű, mégis megszervezett, összehangolt mozdulatsor volt. Tetszett F.-nek ez az egyértelmű, belemagyarázásra, indokolatlan számonkérésre okot sem adó munka. A feladat és az eredmény is konkrét volt.
Aznapra már kimerült a gondolkodástól, de lehet, hogy az ebéd ülte csak meg a gyomrát, mindenesetre le akart heverni egy kényelmes bőrkanapéra. (A hőskor elején előfordult, hogy éjszakázni ottmaradt és hajnal felé jólesett egy óra csöndes szunnyadás.)
Végül is összeszedte magát és majdhogy nem lelkesedéssel vetette be magát a délutánba.
Rajzok, méret-mennyiség számítások hamar felélték az idejét. Jóleső fáradsággal éppen indulni készült már, amikor az irodavezető magához kérette.
A kifogásokat próbálta, mennyi dolga van otthon, előre lekötött programja, mennyire sajnálja, hogy nem állhat rendelkezésére munkaidő után...
Ám az irodavezető nem magához invitálta, hanem tovább, az igazgatói szoba felé.
Hirtelen a jeges rémület kúszott fel a torkán. A délelőtti csörömpölés villant belé és számított némi fejmosásra. Benyitottak, mindketten nyájasan, mosolyogva invitálták, hogy foglaljon helyet. Ez a viselkedés teljesen összezavarta, hiszen nem számított rá, máskülönben pedig nem látta okát a beszélgetésnek. Lezseren, szinte egyenrangú félként fogott kezet és derűs nyugalmat erőltetett magára - ezerszer is elképzelte magában korábban ezt a helyzetet. Végső soron lehet, hogy valami elismerés féle következik, elvégre több, mint fél évtizede tisztességgel ontja itt vérét a "hazáért és apáért". "Apa" pedig talányosan hallgatott, mintha keresné a szót, hol is kezdje. Tekintete hamiskásan nyájas maradt, udvariaskodva fogott hozzá mondanivalójának.

F. világa - 5. rész

A múlt egy nagy tó: elsüllyed benne minden, ami nehezebb a tómedret kitöltő emlékezetnél, ami a felszínen tarthatná. Válogatás nélkül szórja bele az idő az embertől elrabolt kincseit.
A fájdalom hamar elmúlik - vannak olyanok -, ezekkel nem is kell törődni, mások meg olyan szépen ejtenek csapdába, hogy először bizakodás és jóleső várakozás veszi körül őket, mérgüket azután édességbe csomagolva juttatják a gyanútlan szervezetbe és ott okoznak szétterjedve lassú kínokat.
F. harmincéves koráig szinte burokban élt, ez jóval később fogalmazódott meg benne, amikor már határozottan úgy érezte, hogy a burok leválóban van róla. Kis játékait és kalandjait naivitása révén és persze partnerei jóvoltából felhőtlenül űzhette, nem került konfliktusba, mert mindig alkalmazkodott és a könnyebb irányba kitért.
Nem volt igazán határozott elképzelése, mivel is tölthetné hátralevő idejét, épp ezért így, elkötelezettségek nélkül könnyen szakította el komolyabbra forduló baráti és bizalmasabbá változtatható kötődéseit. Igazság szerint egy disznó áruló volt, aki kiaknázott, majd eldobott minden egyes kapcsolatot.
Most azonban nem a múltja, hanem inkább a jövője aggasztotta jobban. Ha nem olyan naiv és gyanútlan, már az arcok rezdüléséből olvasott volna. Persze sajnálkozással és a gazdasági nehézségekre hivatkozással, az eddig elért eredmények felemlegetése mellett bevitték a kegyelemdöfést. Az utolsó pillanatig azonban titok volt, hogy mindenki a maximális teljesítménnyel húzza az igát a szakadék széléig. Igazából csak ez fájt, ettől tűnt alattomosnak és embertelennek a döntés. De ahogy pár körrel és párszor pár korsó sörrel később egy régi, kedves ismerőse megfogalmazta: "A szituáció ismerős. Sokan átéltük már. Valójában nem annyira drámai a dolog, mint amilyennek felfogja az, akinek éppen útilaput kötnek a talpára. A legrosszabb, ha az ember sajnálkozik a történtek felett, ahelyett, hogy továbblépne, és megtalálná a helyét a világban. Valójában minden bezárult kapu helyett kinyílnak újak, de ha az ember folyton a bezárult kapu fölött kesereg, sosem veszi észre a nyitva lévőket."
És F. akkor hálás volt a bátorító szóért, mely lehetett puszta ténymegállapítás is ismerőse részéről, vagy saját tapasztalatait sűrítette ebbe a keserű mondatba, mégis, jólesett vele berúgni a füstös sarki kiskocsmában együtt.

Mielőtt azonban a kedves olvasó azt hinné, így kerek a történet és a folytatást már ismerjük, nos, ez nem az az eset volt. Ha figyelmesen olvasott eddig, látja.
Aki került már efféle helyzetbe, tudja, milyen érzés: tempósan fut az ember, érzi a terhelést és jólesően legyűri azt napról napra, azután egyszerre elfogy a talaj a lába alól és szakadék fölé jut, légüres térben zuhanni kezd, de a szakadék mély, ezért a zuhanást eleinte könnyűnek éli meg. F. tudomásul vette és szépen összecsomagolt, elbúcsúzott a körülvevő megszokott tárgyaitól is, bolond módon írt egy listát, mit kellene az utódjának elvégeznie még, a mágnestáblára felírta jelenlegi és korábbi munkatársai nevét, és az érkező takarítónőre mosolyogva kilépett az irodából. Másnap majdnem elindult munkahelyére, felöltözve, megfésülködve a tükör előtt döbbent rá hiábavalóan elvégzett kis ceremóniájára. Mintegy tétlenül, tétován leguggolt és kikötötte cipőjét, uzsonnáját a hűtőbe visszarakta.
A délelőtt egy részében az otthon felhalmozott jegyzeteit rendezgette - szükség lehet rá, ha mégis visszahívnának - gondolta, ám nem hívta fel senki és úgy tűnt a világ jól elboldogul nélküle is. A kora tavaszi zsongás elragadta, biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj, újságokat vett és az álláshalmazba vetette magát. Hetek teltek el, és a kiküldött jelentkezéseire nem hogy nemleges, de semmilyen válasz nem érkezett, büszkén utasította el barátai unszolását, hogy vetesse fel magát az állás nélküliek nyilvántartásába, minek is, hiszen hamarosan folytathatja valahol.
Eleinte furcsa érzés volt, hogy nem kell erőfeszítést tennie és eltűnnek a súlyok is róla, szinte örömet talált a lakásbeli foglalatosságokban, ragyogtak az edények, és rend lett, a mocskos szőnyegpadlót porszívóval és valamilyen szerrel is kezelve újjá varázsolta, a barkácsfelszerelései is sorban szekrényajtajába csavarozott tartókba kerültek, utána azonban gyötrelem lett a napok sora: a reménység, hogy zökkenőmentesen be tud illeszkedni egy következő helyen, hamar elmúlt. Csalódás, apátia, szétesés váltotta föl az otthoni elfoglaltságok és a szorgos keresés idejét.
Abban a hónapban megvolt mindene még, csakhogy a következőre nem termelt ki egy árva forintot sem, így a számlák kifizetése után alig maradt egy kis félretett pénze ennivalóra.
Nélkülözései a példabeszéd alapján pedig hamar utolérték.
Hirtelen gondoskodásra szoruló eltartott lett, s mint ilyen után az állam nem igazán szórta két kézzel az illetményt. Hogy ne éhezzen és ugyanakkor jelentős tartozást se halmozzon fel, szomszédjától kisebb átmeneti kölcsönt kért, amíg úgymond rendeződnek viszonyai. A szomszéd ferdére vonva szemét, régi lakónak ismerve őt, hitelezett neki - de csak egyszeri alkalomra! - hívta fel figyelmét, sejtve, hogy a kérés többször is elhangzik még.
Az életképtelen, koldus önképe mellé egy nagyon fájó lenézettség érzés is társult, tovább nyomva lefelé, és a kiút sehol sem látszott.

F. világa - 6. rész

Ezekben az időkben F. lelki élete erős változásokon ment át, mint egy nagyítólencsén át felfedezte korábban aprónak tűnő hibáit, melyek minden bizonnyal elvezették eddigi állapotához, számot vetett képességeivel és korlátaival, belátta, hogy be kell rendezkednie egy, az eddigitől esetleg gyökeresen eltérő életmódra. Le is peregtek a lehetséges változatok előtte, amint éjszakás irodatakarítóként, házaló ügynökként, vagy segédmunkásként gürcöl és vár hálásan valahol az éhbérére. Szakmájában a diplomásokat is sorra bocsájtották el, a közvetítők tehetetlenül tárták szét kezüket. Mindez F. hangulatán, kinézetén is nyomot hagyott: elhanyagolta lakását, borostásan, ápolatlanul ődöngött a telepi park lombhullatott avarjában. Elnézte az anyukákat, akik rakoncátlan kölykeiket hordták reggel az iskolába, nézte a sürgő, dolgos világot, melynek körforgásából, mindennapjaiból kívül rekedt. Két három naponta a közterület fenntartókkal váltott pár szót, amikor a szemeteseket ürítették, megkérdezte, hogy bírják egész nap a szagot, ők meg már megismerve visszakérdeztek, érkezett-e állásajánlata már? Hogy hasznossá tegye magát, elsöpörte a csatornafedelek körül a laza, leveles földet, nehogy elduguljon egy nagyobb esőzéskor. Mikor naposabb idő alakult, lement a közeli játszótérre, és szóba elegyedett szülőkkel, vagy hajléktalanokkal. Csak a legritkább esetben tartózkodott otthon, akkor is komor, borúlátó hangulatban.

Utolsó, erőtlen sugarait küldte a szeptember végi Nap, F. éppen megpróbált egy padon alvót magához téríteni ittasan bódult állapotából, nehogy éjjelre ott hűljön ki a szerencsétlen, ekkor a kerítés fölött átpattant egy műbőr labda. A focipályának ezen az oldalán nem volt kijárat, így a srácok közül egy hangosan kikiabált: - Csókolom, bácsi! Legyen szíves! - és mutogat a kavicsos útra. F. másodszorra megértette, hogy hozzá szólnak, és mintegy áramütésre, azonnal elindult a labdáért. Rajtuk kívül más nem tartózkodott a téren.
- Köszönjük! - kiabált vissza a hétéves forma gyerek és attól kezdve ügyet sem vetettek rá.
Aztán úgy alakult, hogy F. gyakrabban időzött a téren, szívesen bámulta, ahogy ifjúkorát felidézik az iskola után ide szabaduló gyerekek. Nagy meccseket vívtak és beleadták minden erejüket a szedett-vedett, alkalmilag felálló csapatok. Itt nem az életkor döntött, hanem a csapatszellem és a rátermettség, kis dugó játékosok is lazán kicseleztek mafla hetedikeseket, akik gyorsaságukkal, hosszabb lábukkal kontrázni tudtak, de a játék kiegyenlített maradt.
Kipirult arcuk, elfulladt hangjuk árulkodott a küzdelemről, no meg az, hogy a palack vizeik hamar elfogynak.
Egyszer játék közben meghúzta a lábát egy irányító játékos, végleg ki kellett állnia és az erőviszonyok még a csapatok közti cserével sem tették lehetővé az értelmes folytatást. Akkor jutott eszükbe, hogy megkérdezzék: - a bácsi nem akar beállni?
F. felrebbent méla szemlélődéséből és először kezét rázva hárította el, majd látva a fiúk csalódottságát rájött, hogy nem utasíthatja vissza.
A végén persze ő volt a legfáradtabb, és a kisfiúk mosollyal vigasztalták: - egész jó volt a bácsi! És sötétedéskor felszívódtak a térről.
Legközelebb ismét ott volt és most már kötelező volt beállni. Igyekezett nem túl közvetlen viszonyban lenni a gyerekekkel, nehogy alkalmasint valamilyen gusztustalan cukros bácsi benyomását keltse, aki a játékon túl mást is szeretne elérni. Egy nap a kis szöszke, kerítés fölött átívelő gyerekért jöttek, egy kicsit idősebb leány, talán a nővére, és elkezdte húzni hazafelé.
B.- így hívták - rászólt: - Hagyj már békén, szorítod a kezem! Még el akarok köszönni a bácsitól.
A nővére rámordult valamit, hogy intézze el gyorsan, azután tényleg elvitte.
Különös, hogy így alakult, de azontúl a nővér mindig elé jött B.-nek és akkor lett vége a játéknak. Egyszer viszont jóval hamarabb érkezett, F. nem is értette ezt a következetlenséget.
Fájó dereka miatt cserét kért és a pályáról jól látható padra ült. B. nővére merőn nézte testvérét, aztán minden előzmény nélkül sírva fakadt. F. nem érezte úgy, hogy joga lenne beleavatkozni mások, főleg serdülő lányok magánéletébe, ezért csak leszegte a fejét és arrébb ment, mintha a hintáknál várna valakit.
Azonban napról-napra rosszabbul nézett ki ez a lány: hol csak karikás, vörösen elmosódott szemei néztek valami kimondhatatlan bánattal, de volt, hogy frissen kisírva érkezett. F. nem állhatta meg részvét nélkül, legközelebb vásárolt előre egy kisebb csokornyi virágot és azzal fogadta, amikor megérkezett. Úgy állt, hogy a focisták is jól láthassák a jelenetet. Érzékelve megrökönyödését, biztatta, hogy bátran fogadja el, semmilyen további szándéka nincs vele, csak hátha jobb lesz a hangulata tőle. Kissé félre is húzódott, jelezve, hogy komolyan gondolja. A lány szipogott még néhányat, majd kifújva orrát bátortalanul megkérdezte, hogy nem ül oda mellé? F. bólintott és hosszabb hallgatás után visszakérdezett, hogy nem mondaná el, mi bántja? Már addigra látásból ismerték egymást és B. valószínűleg beszélhetett róla otthon is, ez megalapozta a beszélgetéshez kellő vékony bizalmat.
A lány már nem volt olyan kisgyermek, mint B., de még nem volt felnőtt sem, kamaszodása közben kétfrontos harcot vívott testvéréért és szülei, főleg apja ellenében. Homályos maradt a konfliktus mibenléte, de F. meghallgatta és csak csöndes igen-nem-ekkel felelt a lány kérdéseire, hogy ezt, meg ezt a bácsi érti-e? Próbálta vigasztalni, de látható volt, hogy a lány nem ok nélkül, magában tartott hosszú várakozás után önti ki a szívét. Nyilván sehol nem talált elfogulatlan hallgatót. A következő napokban, sőt hetekben nem jött el B. Már nagyon az őszben jártak, amúgy is egyre ritkábbak lettek a szabadtéri focizások, F. mégis rendületlenül kijárt újonnan szőtt ismeretségének helyszínére. Talán még nem esett le az első hó, úgy november vége felé az elhagyatott parkban három alak bukkant fel: két alacsonyabb és egy magasabb. Lassan, elgondolkodón sétáltak, közel bújva egymáshoz. F. örömmel ismerte fel a rég nem látott kis barátját, B.-t és nővérét, a harmadikat viszont még sohasem látta. Mégis ő nyújtott kezet, K.-né C.-nek hívták, legalábbis ezt mondta, amikor bemutatkozott. Azt mondta, nagyon sokat hallott F.-ről és meg akarta köszönni, hogy... ezt a hogy-ot nem is tudta részletezni, csak hogy úgy mindent. Kiderült, hogy ő az édesanyjuk, és hogy K-tól nemrég költözött külön és hogy elég zűrös volt az utóbbi két hónapjuk. F.-et meglepte a nő közvetlensége, és úriember módjára elhárított bármiféle, őt illető köszönetet, mondván a gyermekek az ő társaságától függetlenül is jól elfoglalták magukat. Ezzel egyik gyermek sem értett egyet. Minthogy hűvösre fordult F. javasolta, hogy térjenek haza, ill. legközelebb, ha úgy gondolják, meghívná őket egy forró teára a kis bisztróba (a lakásába nem merte, mivel ott már-már embertelen állapotok uralkodtak) A nő nem mondott nemet, a gyerekek pedig mosolyogtak.

F. világa - 7. rész

Nagy, puha vízcseppek permetezték be az ablakot, a piros-fehér kockás asztalterítőn túl muskátlik virítottak szép fonott kosárban a párkányon. Míg odakinn ítéletidő járta, belül barátságos gyertyafényű hangulatvilágítás mellett beszélgettek a vendégek.
F. egy limonádé társaságában bambult kifelé, nem tudni hova. Már nem tudta felidézni, mikor ült hasonló helyen, sem oka, sem kedve nem vitte ilyen fölösleges kiadásra, magának miért is adott volna partit? Valahogy elsuhantak az évek, terméketlenül, munkába fáradva, kiszolgálva olyanokat, akiket nemcsak hogy nem ismert, de nem is igazán kedvelt. A napok során rendszeresen ismételt hasznos kis műveleteiből szokások lettek, szabad gondolataiból tőlük jottányit sem tántorítható rigolyák. Ábrándjaiból pedig lázálmok. Fiatalkorában ő is olyan volt, mint a legtöbb fiatal: ábrándokat kergetett nagyra törő tervekkel, de szegényen, mint a templom egere. Hitt az emberi jóság hatalmában, mely képes a helytelen útra tévedetteket útba igazítani, majd csalódásait átélve az emberit az Isteni-re cserélve próbálta ugyanezt valamilyen gyakorlati síkra ültetni. Mivel azonban Isten nagyokat hallgatott, míg a hangos eltévelyedettek bűneikkel fertőzték érzékeny lelkivilágát, végül szkeptikus lett. Ugyan nyitva hagyva a kérdést, adott némi esélyt, hátha nem volt hiábavaló az az elmúlt kétezer év, de várakozásában elfáradt és maga is a kísértések fogságába esett; ki nem élt vágyai vad tivornyákba és szórakozásokba fulladtak. Hosszú önmegtartóztatását végül elsodorták a női nem iránti buja vágyai. Sok szerelme volt, de mindnek vége szakadt, vagy úgy hogy ők untak rá viselt dolgaira, vagy úgy, hogy ő nem merte jobban elkötelezni magát egy komolyabbra forduló ügyben. Azután rájött, hogy ezek igazából futó kalandok voltak, nem jött el az igazi, mély, élethosszig beteljesülést hozó nagybetűs szerelem. Mostanában már alkalmi, egy estére szóló, érzelemmentes ügyleteivel is felhagyott, bár az éhség lángoló vágyként még mindig tüzelte, ha nem érzett intellektuális vonzalmat, inkább megfordult az ingyen megkapható örömök előtt és máshogyan vezette le feszültségét. Akkoriban sokat fantáziált, és képzeleteit kivetítette egy halom papírosra. Tűnődött, és az élet mélyebb értelmét keresve nem jutott sehova, Isten rabjaként, szkeptikus kritikusként, de magányos nőcsábászként is egyre kevésbé tudta elképzelni ezt az unos-untalan ismétlődő létfolyamatot. Valahol, lelke mélyén egy megértő társra vágyott, akivel minden területen klappol, csakhogy ezt magának sem merte bevallani. Anyja halála óta senki sem fogta a kezét, vagy vezette, irányította a rögös utakon, nem volt, aki életszerű tanácsokkal látta volna el, vagy ha bajba került, a hóna alá nyúlt volna.
Ami nem is baj, hiszen a gyámoltalan, szülői ház-függő gyerekből végre önálló döntéseket hozó, csakis magára szoruló felnőtt érett. A szál azonban az emlékek szintjén sohasem szakadt el, még mindig feltette a kérdést, mielőtt igent-nemet mondott volna, vajon anyám helyeselné ezt, apámnak nem okoznék csalódást azzal? Nyomorultul, elhalt akaratok bábjaként vívódott a világban, bizonytalanul és feszélyezetten. Mára enerválttá és megkeseredetté is lett, mert képtelen volt szembenézni kísértő örökségével: vagy beépíteni sajátjaként, vagy következetesen szembefordulni vele. Saját akarata elcsökevényesedett a folytonos másnak megfelelni kötelezőségben.
A szürke, metsző esőben időnként látott átrohanni a park egyik oldaláról másikra embereket egyedül, ill. egy párt, akinek esernyőjét kifordította a szél, mégis önfeledten állt meg csókolózni, majd csoportosan érkező embereket.
- Talán most - gondolta - talán ők azok - de az alakok  köddé  oszlottak mindig az esőfüggöny mögött.
A pincér udvariasan köhintett és felé hajolva megkérdezte: - Parancsol még valamit az úr? - felrakva tálcájára a kiürült poharat.
- Óh, igazán köszönöm - talán egy... még egyszer ugyanezt!
Jóval korábban érkezett, még rengeteg ideje maradt kalandozni emlékeinek tárházában, figyelme azonban egyre inkább a jövendő események felé fordult. Vajon mi lesz a kimenetele ennek a borongós délutánnak? A tény, hogy C. elfogadta meghívását, szíve sarkát kis napsütéssel töltötte be, ugyanakkor szívének más sarkai még dideregtek a problémák és a kilátástalanság okozta jegességtől. Még nem mert rágondolni, hogy esetleg ez lenne az a rév, amiről oly sok középkorú férfi álmodik, ha társtalanul ébred. Még a gyermekekhez kapcsolódó és a felbomló szövetség okozta kérdések foglalkoztatták, még a tanácsadó akart beszélni belőle, aki valami csoda folytán megmenthet egy súlyos sérüléseket szenvedett, viharos vízen hánykolódó bárkát. Mintha ismét fiatalkori alteregója törne a felszín felé. Megértő és a kedélyeket csitítani kívánó énje mögül azonban öntudatlanul saját sorsán munkálkodó másik énje is ki-kipillantgatott, várakozás telien felidézve C. törékeny, de keserűségében is határozott, könnyekkel küszködő, keretezett, árkolt szép szemeit.
Tanácsokat szőtt magában, egészen szövevényes mélységekig kidolgozva az esetleges reakciókra adható válaszokat. Megpróbált a perifériára került családanya személyébe helyezkedni, aki végső elkeseredésében dönt a szakadás mellett. Sok érv szólt a visszafordítása mellett is, de egy lényeges szál húzta kifelé onnan: mint nőnek az alkalmazkodás maradna az egyetlen lehetősége a család egyben tartására, a gyermekek látványos visszafejlődése mellett, akik a kezdődő hidegháború első áldozatai lennének.
Tudta, mert látta, bőrén érezte szülei hasonlóan elmérgesedő, gyermekkori napjait pokollá tevő, csukott szobaajtók mögött zajló civakodásait. Rájött, hogy ez a család is menthetetlen, mert a rákos sejt gyógyíthatatlanul átterjed a többi sejtre.
A mentőöv, amit feléjük dobhatott, a megértő szó és az újrakezdés gondolata lehetett.
Úgy elmerült, hogy nem vette észre a pincért, aki kéretlenül a számláját hozta.
Az idő hihetetlen módon elröppent, vagy csak a szombati nyitva tartás lehetett rövidebb?
C. végül mégsem jött el, kiradírozva azt a kis apró napocskát, mely meleget adhatott volna.
Bizonyára meggondolta magát, vagy mégis rendeződtek a dolgok?
F. ott maradt ismét egyedül kétségeivel és úgy gondolta, mégis ráférne valami vigasztalódás, kifizette a cehet és mivel hazamenni egyáltalán nem akaródzott, átballagott a bisztróval szemközti kiskocsmába, ahol a záróra csak a hajnal felé jön el.

F. világa - 8. rész

A hely légköre gyökeresen más volt, mint odaát: alapzaj és füst, hunyorgó és kihunyt lámpák hangulatvarázsló elegye, valamint a már ittasan hadonászó, motyogó, harsány, vagy sírva magukba roskadó, többnyire defektes, és a defektjükön ily módon segíteni próbáló emberek imbolygó-mozgó csoportosulása. Néha fel-felbődült egy durvább, vastagabb hang, mire a vele levő ivócimbora meghunyászkodva csitította le, vagy elszabadult a talponálló pult mellől a gurgulázó röhögés, ráragadva az alkalmi társaság mindegyik tagjára. Igaz nem kellett sok hozzá, a leglaposabb viccek is frenetikus sikert arattak. Így, józanul kiábrándító és visszataszító volt látványuk, F. nem törődve velük utat tört egy felszabaduló asztal irányába, amikor azonban a söntéspulthoz ért az udvariaskodó pincér helyett a véreres szemű csapos szólította meg a közvetlen és az enyhén alpári hangnem ismerős tónusában.
- No, sz... estét! Adhatok valamit a fiatalembernek, mielőtt le teccik ülni? - aztán kérés nélkül el is kezdte sorolni, mije van - a söröket, mellyel jól lehetett alapozni, a borkülönlegességeket, melyeket nem volt célszerű keverni velük, és a nemes pálinka-párlatokat, melyek fogyasztásakor már mindegy volt az előzmény.
F. kísértést érzett, hogy odaüljön a bárszékre, és beszélgetni kezdjen vele, de látszott, hogy a csapos nem az a típus, akivel lehet és érdemes.
- Egy fél unikumot legyen szíves! - A gyomorkeserűk alapozásra már beváltak máskor is. Az itallal pedig letelepedett egy, a pulttól távolabb eső alumínium borítású asztalkához.
A berendezés egyébként híven tükrözte az idejárók igényszintjét, a lambériás falburkolatot elhasználta az idő és a duhaj szenvedély, mély sebeket hordott és meglazulva engedte el magát a faltól. Piszkos-szennyes foltok értek együtt a fapáccal, és ha közelebb hajolt az ember az asztallaphoz még mindig érezni lehetett az erős fertőtlenítő szagát. Üvegpohárból oda nem illően egy jelképes száraz virág dőlt kifelé, mintha a felszolgáló hölgyek így kívánták volna részvétüket kifejezni az amúgy is szegényes környezetért.
Miért is van itt? Sorsát irányító tényezők fölött rég elvesztette a kontrollját, ahogy azok is, akik időről időre a kocsma előtt találtak magukra, miután az indulat őrjöngő részegekké változtatta őket. Valahogy a lejtőre vivő útra rálépni mindig könnyebb és csak utólag derül ki, hogy az az elvétett irány. Nyilván, a kínálkozó lehetőség és a gyengeség ott, akkor egymásra talál a megbillent lelkű emberben és elhárítva, elodázva a megoldást a felejtésbe menekül inkább. És jól tudta F., hogy most maga sem a sportból újratöltőkre gondol, vagy azokra, akik megrögzötten, masszívan isznak, úgy, mint akik biztosra fogadnak. Még mindig a féldecis opál pohárkát nézegette, amin belül kávé-barnás, lilás színekben játszott a fűszeres nedű. Pontosan átérezte ennek a kétségbeesett és tehetetlen nemzedéknek - azon tagjainak - életérzéseit, akiket az iskola eresztett szélnek a nagyvilágba és ők helytállva egyszer csak ok nélkül légüres térbe kerültek, kapcsolatok híján elapadt a munkalehetőségük, gyakorlatot meg még nem szereztek a rafinált élelmességben. Igen, egy lett közülük, a szerencsétlenül járt, hajótörést szenvedett utasok közül. Eddig milyen lenézően viselkedett a nyomorultakkal, és most ő állhat oda kéregetni a részvétlenek elé! Akkor is igazságtalan az élet! És miért ne érdemelne meg egy cseppnyi vigasztalást? - azzal a mozdulattal fogta és felhajtotta az italt. Az íze szörnyű volt, de megkönnyebbülést hozott.
Szinte azonnal megkívánt még egyet és odaintette a felszolgálót.
A fejpántos, kék kötényes hölgy úgy tűnt ugyanaz lesz, aki majd záróra után ki is takarít, de a mozgása is inkább takarítónőére emlékeztetett. Idegesítően megismételte a rendelést:  - akkor egy unikum még egyszer és egy korsó csapolt ászok... máris hozom, uram!
F. a távolba meredt, egyszerre lényegtelenné vált az egész, az emberek összefolyó, nyüzsgő pontokká, öntudatlan dolgozó-hangyákká lettek, akikkel csak statisztikailag érdemes számolni. A közömbösség alján azonban felsejlett a tragédia, mint minden olyan esetben, ha az embert egyszerű, akaratától megfosztott ponttá degradálják, de az állam, a szörnyű rendszerek mindegyike nem így kezeli-e a sokaságot, adófizető masszának tekintve, kiemelve belőlük uram-bátyámékat, kinyalva a mézes bödönt fenékig, vagy amíg engedik nekik és kihajítva a nép elé a mézesmadzagot a jobb lét ígéretével. Dühös lett, pedig nyugalmat keresett volna. Nem is értette, mi háborítja fel ebben a folyton önmagát ismétlő balett műsorban. Hiszen, mióta az eszét tudja, ez ment változatlanul, gyerekségét is rég maga mögött hagyta, hogy hozzászokhatott volna. Ami igaz, hozzá is szokott, bár a politika szó mindig gyanús és alattomos ízt hagyott szájában, amint kiszabadult onnét.
Elnyomta a közben megérkezett másodikat is, és belekortyolt sörébe. Az friss, gyöngyözően habos, itatós, szemrevaló darabra sikerült. Pillanatra feledtette nyomorú magányát, mely elkísérte, bárhova ment. Úgy érezte, túl van már a pacsizós, ismerkedős korszakon, nehezen teremtett kapcsolatot, és felszínes időtöltéshez nem volt kedve. Nem túl régen a bevásárló központban véletlen beszélgetésbe elegyedett egy kiszóródó papírtasak mentése közben, de a hölgynek túl élénken csillogtak a szemei és szándéka átlátható volt. Márpedig F. nem szerette a könnyen átlátható dolgokat, mivel maga is a mély vizeket járta és elvárta, hogy partnere is hasonló legyen. Félig játékból, félig komolyan ugyan máskor is belement unalmas, és abszolút a hétköznapok történéseit tárgyaló társalgásba, hogy lássa, meddig fajulhat el, de legtöbbször nem volt elég idő, vagy a partner nem volt hajlandó mélyebbre ereszkedni vele. Előfordult, hogy egyszerűen hibbantnak nézték és továbbálltak. Még tovább mélázott volna, de a szomszédos asztalnál tülekedés támadt, és ocsmány, trágár kifejezésekkel kísérve kilöktek egy vörös képű, tagbaszakadt egyént közülük. Az meg kabátját, sildes sapkáját véve ujját fenyegetően felemelte, úgy hátrált bizonytalanul. Ám valamiért meggondolta magát és visszajött egészen F. asztaláig, minden előzmény nélkül, akadozó bikahangján F. arcába lehelt.
- Maga is elhiszi ezt a baromságot, mi? - hangja cinkosan bizalmaskodó volt, de ellentmondást nem tűrő. Rájuk mutatott, akik immár háttal, mit se törődve vele hangoskodtak. - Ezek nem tudják, hogy ki vagyok, de még fiatal az este...! ...És különben is mi közük van hozzá, hogy a feleségemmel... én...?- majd tudálékosan, a beavatottak teljes bizalmával folytatta, megnyomva, de csigalassúsággal ejtve a szavak első tagjait - Nézze... én megmondtam neki... megmondtam, hogy elmehet a büdös francba... nálam nincs még egyszer, elvágta magát... érti...? ... ezek meg itt... nem értenek semmit...! - szemei is laposabban pillantottak, mint akit már elintézett a szesz. De bivalyerős szervezete lévén felébredt bódultságából és tartást erőltetett magára - látom, maga értelmes ember, nem idevaló, megengedi, hogy ideüljek, ugye?
Kitérni nem nagyon volt mód, és F.-et elbátortalanította a testi fölény, mellyel szemben alulmaradt volna, ha netán felbőszíti ezt a medvét. Most kénytelen lesz végighallgatni és jobb esetben bólogatással asszisztálhat egy alkoholista roncs érzelmi kitörésének.
- Hát csak tessék! - invitálta és abban a reményben, hogy a további ital hamarabb megrendítheti, és így ő is hamarabb szabadul, rendelt egy kört - vendégem mára, hol kezdjük? Hallgatom!
Éjjel 11-re járhatott már, és akaratlanul is sokat megtudott erről az ismeretlenről, elmondása alapján azonban nem iránta, hanem az iránt a másik néhány szerencsétlen iránt támadt fel rokonszenve, akikről, mint közeli hozzátartozóiról tett említést. Végül már ő szédült jobban, a medve kinézetű ember meg egyszer bejelentette, most már mindenképpen mennie kell, azzal odanyújtotta bizonytalan, petyhüdt kezét és lassan föltápászkodva bemutatkozott.
Ekkor, ahogy egy kirakós végső darabja is elhelyezésre kerül a képben, F.-ben kitisztult egy homályos sejtés, és alóla mintha szőnyegként húzták volna ki a látható világot, összecsuklott.

F. világa - 9. rész

Hogyha azt mondták volna ott őelőtte, hogy a Hold mostantól négyszög alakú lesz és a Nap nem nyugszik le többet, hanem megáll az égen, akkor sem lepődhetett volna meg jobban.
Nyilván kitalálhatják, hogy a K. nem a Kovács nevének kezdőbetűjét takarta, hanem egy sokkal egyedibb, mondhatnánk valóban egyedi névét, de a körülmények megerősítve ugyanabba az irányba mutattak, és a véletlen, hogy éppen azzal kerül egy asztalhoz, aki megnyomorította frissen megismert kapcsolatát, nos ez láthatóan kiborította F.-et.
Nem tudta megmondani mennyi ideig feküdt öntudatlanul a márványmozaik padlón, mert mást sem izgatott ez a körülmény annyira, hogy feljegyezze, mint említésre méltó információt. A csapos meg más, súlyosabb esetekkel lehetett elfoglalva, úgyhogy amikor fölkelt, vérzett az orra, K. pedig sehol, nyilván megunva ébresztgetését sorsára hagyta, mint más áldozatait. Az a kevés alkohol is a fejébe szállt és nem törődve asztalával a pulthoz botorkált. A pohármosó lány számára nyilván ez olyan hétköznapi jelenség lehetett, amibe nem kell beavatkozni, úgyhogy oda sem figyelt különösebben.
- Helló, csókolom a kezét! - szólította meg már nem teljesen józanul - kiszolgálna egy jó hideg sörrel?... Tessék? ...nem pikolót, ...korsóval! Azt az asztalt ott írja a számlámhoz, amit ott..., igazán köszönöm, kedves, hogy is mondta a nevét?
A hallgatag lány rámosolygott, mint azokra, akikre udvariasságból, az üzletmenetre tekintettel mosolyognak: - nem mondtam, de itt csak a mosogatólánynak ismernek - tért ki a személyeskedés elől, és közelebb hajolt hozzá, színpadiasan súgta: - de ha javasolhatom, üljön vissza nyugodtan, ott is kiszolgáljuk Önt!
- Jó, jó igen, persze - ismerte be helyzete képtelenségét F. - ugye nem szabad magácskával szóba elegyedni? Nem azért, csak ott is... miért ülnék vissza...? - ha rátöltött, az amúgy szótlan F.-nek megeredt a nyelve, hogy nehéz volt meggyőzni, vagy akár leállítani is. Amit addig magában gondolt, mintegy tétova monológként előadta, nagy kitérőket és fölösleges információkat megosztva, tekintet nélkül arra, van-e hallgatóság, vagy nincs. Márpedig rátöltött, és nem is kedvezve gyomrának, ami eszébe jutott, úgy kérte rá a köröket, - tudja én sok embert ismerek..., nem mintha mások nem ismernének sok embert, de pár hónapja megismertem egy kedves gyereket, amikor a parkban jártam...- és majd fél órányi mesélésbe fogott. A következő órában nyelve már nehezebben forgott, bár ez a pultoslányt nemigen zavarta. A csapos is közbekérdezett néha, csak hogy ne üljön el és forduljon alvásba a folytatás.
- ...nem is értem..., mi a fenének is ringattam... magam C.-vel kapcsolatosan bármilyen hitbe..., mikor látszott rajta,... hogy képtelen megbirkózni saját terheivel is... Hát így jutottam ide... de mindegy... - itt hosszabb szünetet tartott - ...írni is szoktam... majd kiírom magamból... Mindenkinek van valamije, nem? Apámtól is kaptam valamit... Anyámtól is... és még ki tudja? Híres emberek éltek a családban,... örökségünk van, ezt meg kell őrizni mindenkinek, mert... mert - hangulata egyre jobban elragadta és a szesz már vészesen dolgozott benne - ...mert ...igen, ez az,... megőrizni örökségünk, mert ez egyedül jövőnk záloga! - azután már nem is bírt tágítani ettől a gondolattól, ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, akkor is, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva.

F. világa - 10. rész

Késő délután lehetett, és iszonyú fejgörcs térítette magához. Úgy rémlett, mintha ez a nap már elkezdődött volna egyszer. Az egyik ágyrugó végleg megadta magát, amikor átfordult a vekkerért, megnézni az időt, és fájdalmasan döngve-zenélve kiszakadt a padló felé. Bosszúsan konstatálta, hogy lemaradt a napsütésről és a fotelbeli olvasgatásról - nem mintha éppen olvasáshoz lett volna kedve. Homályba veszett az este történéseinek egy része és ez nyugtalanította. Végül begyújtott a szamovár alatt és főzött magának egy erős teát. A rejtély rejtély maradt és ezen a hideg vizes mosdás sem segített. Egy jó, tartalmas házi-leves azonban jólesett volna, kipróbált módszer volt megkötni a rendetlenkedő ingereket.
Morfondírozott, mitévő legyen és bágyadtan leroskadt utolsókat rúgó ágya szélére.
Akkor szólalt meg a vonalas telefon, amit évek óta nem használt. Szinte el is feledkezett róla, hogy van ilyen készüléke. Biztos téves - gondolta és nem vette fel, nem várt és nem is akart fogadni hívást. Akit ismert és hívhatta volna, amúgy is csak rossz hírt mondhatott volna. Talán harmadszorra elunta a hosszú csörgést, gondolkodott, hogy a falból húzza ki csak, vagy bele is szóljon megelőzve bármilyen párbeszédet, hogy "Hagyjon békén!", aztán mégis felvette és udvariatlanul beleszólt, hogy: "Ki az?"
Egy vidám hang nevetett bele: - hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Erre összeráncolta homlokát és mérgesen kérdezte: - mondja meg, ki az! És honnan tudja a számom?
- Óh, bocsánat, hát nem ismer meg? Ne haragudjon, egy kis nyomozást folytattam.
Úgy értesítettek engem is, hogy ott van a kocsmában. Tudja, a volt férjem miatt jóban vagyok a kocsmárossal, ő mondta, hogy tegnap maga folyton emlegetett egy nevet,  a férjemét. Nem volt nehéz magára ismerni! Megkértem, hogy segítse haza magát, szerencsére megtalálta a kulcsait, így be tudott jutni a lakásába. Kezeskedem érte, rendes ember.
F. önkéntelenül az irattárcájához kapott és körbepillantott a szobán: de semmi sem hiányzott, tárcája érintetlenül a karfára hajtott nadrágzsebben volt és a szobából sem tűnt el semmi.
Szóhoz sem jutott, ez a beszélgetés nem szerepelt legmerészebb álmaiban sem. Már túltette magát a csalódáson, amit a nő okozott
- Elnézését, hogy nem voltam ott, de ez a disznó, mielőtt magával összetalálkozott okozott néhány kellemetlen órát, majd elmesélem, alkalomadtán. Feltartott, és nem láttam értelmét odamenni.
- Ilyen gyorsan még senki sem mászott bele az életembe - hüledezett F., majd hozzátette: - maga mindig ennyire rámenős?
- Világéletemben visszahúzódó és szerény voltam, de az ilyen K.-fajták megtanítottak rá, hogy a szájat kinyitni, nem befogni érdemesebb.
- Tudja, mit? - kezdte F., de a hirtelen rátörő hányingertől elgyengülve gyorsan be akarta fejezni - Folytassuk ezt a beszélgetést holnap, ugyanott és akkor. Addigra összeszedem magam, hogy ne az undor maradjon az utolsó benyomás rólam, ha eszébe jutok.
- Jól van, kedves uram! Gyógyulgasson, ez egyszer megbocsátom alkalmatlanságát, - nevetett és letette a kagylót. F. homlokát ráncolva nézte még egy darabig, majd ő is visszahelyezte a készülékre. Máskor felháborodott volna ezen, hogy vajon ki-kinek is bocsát meg, de alapvetően tetszett ez a szemtelenül közvetlen modor, ami a nőből sugárzott. Most azonban képtelen volt mélyebben analizálni ezt a friss szövődményt, kimerült és aludni vágyott, valamint békét háborgó gyomrának.
Szóval C.?  Ő lenne az a kihívás, akire mindig is vágyott? Még nem tudta biztosan, de bizsergett valami édes feszültség, ahogy rágondolt és ez biztosan megkülönböztethetően nem az alkohol utóhatása volt.
Ébrenlét határán derűsen elmosolyodott magában, hogy milyen felelőtlen és nagy játékmester is ez az élet, egy perccel később a boldog emberek álmát aludta.

Vége az I. kötetnek



2010. 10. 16.