Őszi kert

Künn, verandán már nem cirógat gyönge nap
Szél seprűzve görget zörgő halmokat
Kopogtat, s ajkával fehér deret lehell
Az angyalok bújnak, mindjárt menni kell

Egymáshoz verdesnek izzó szárnyaikkal
Költöznének szívbe, szembe, mint száz szép dal
Egyikükre várok, fürtjén még nyár ragyog
Homlokára írva csodaszép mondatok…

Fénycsíkok közt tűnnek: szálló csillagokként
Est hullik a kertre, s itt maradt rabodként
Felnézek a szürke elválasztó égre
Sálat véve, s ujjaim kulcsolva bögrére

Fázósan kortyolom, megcsípett a hideg
Az üres bögre alján egy cseppje didereg
Aranybarna habja foszlik, szétesik már
Csak illata hívogat, íze elmúlt, mily’ kár

Elmúlt, mint a tegnap, mely soha nem jő vissza
Megbicsaklik hangom, de a rímképlet tiszta
Négysoros, dallamos, el sem tévesztheted
Kacagj tovább, kérlek, ne sírj, ha reszketek

Angyalom, most hívlak, jőjj, mert így nélküled
Karom bénán lóg, fülem zenére süket.
Szállj le az egekből, szárnyalj fel utolszor
Érintsd pennám végét, s csókolj, csókolj, csókolj…!