Most már lassabban telik, már nem napok, inkább hónapok kérdése a szó. de ismét eltelt ez az idő, mely múlásával unszolva tollat ragaszt mélázó ujjaim közé és a füzetlap sarkával babráló kezem mozgásra készteti.
Nem szűnök meg emlékezni, és életben tartani, ami fontos volt. Bár elragadta tőlem önnön bolondságom és a helyzet-tragikomikumok sorsszerűsége az összes fennkölt pillanatot azokkal együtt, kik által ezek részese lehettem: ismeretlen jó tanácsos kocsmai hölgyismerősömet, Z.-t, B.-t és nővérét, C.-t, és Eleonórát, és ha igazságos akarok lenni, a környéki, sorsom iránt érdeklődést tanúsító szemeteskukás, ill. parkőr bácsi, vagy a böllérarcú kocsmáros és a csapos lány is ide tartozik. Általuk lettem az, aki, és nélkülük ismét olyan senki lennék, mint aki azelőtt voltam.
Környezetfüggőségem – ebben a kontextusban nem éppen pozitív tulajdonságom - folyton egy adott szerep eljátszására kárhoztat: annak a lúzer-baleknek az életét másolom, aki pont olyan szerencsétlen, mint én, és aki annyira hasonló hozzám, hogy kétség nélkül én vagyok.
Ám az emberi kapcsolatok hálója - a magam rossz példája ellenére - mégis fogódzó a létezésben, kimeríthetetlen energiaforrás és fölös energiáink levezetésének megadatott tere. Amikor hullanál, elkap, amikor repülnél, feldob. Nincs ember önmagában és nincs társadalom, mint függetlenedett fogalom. Társadalmi ember létezik, akit megszült az anyaméh, és akit felnevel a társadalom. Nem működik ez másképp és nem hiszem, hogy büntetlenül megtagadhatná ezt a kapcsolatot bárki. Egyre jobban sikerült interaktív másolatok és társadalmi tudásunk tükörképei vagyunk plusz egy kis egyéni csipetnyi só, fűszer, egy picit a megszabottat attól eltérő irányba lendítő tű, miniatűr változásgenerátor…
Mondhatnám, hogy ráéreztem egy pillanatra az élet mibenlétére, elkapott, tudjátok az a hangulat, amikor látni véled a helyes irányt és mellé olyan örömteli biztos nyugalom társul, hogy elhiszem, örökre így is marad. Aztán fél perc múlva elillan az egész…
Áh, csapnivaló ez a bor, képtelen perceknél tovább a mámorban tartani. Igaz berúgni könnyen berúg tőle az ember, de a hozadék, a haszon, melyért jobb szónokok az éjszakájukat is eladják inkább az ördögnek, a tiszta mérleg ezúttal éppen kiegyenlítette a befektetett energiát, melyért cserébe inkább többletet vártam volna.
Biztonság…, mint kristálypoharában az üvegfalat lassan öblögető arany párlat, mely nem ömlik túl a peremen, csak kőröz szépen a tompuló figyelem mélázó tükrében; ennek a biztonságnak a hamis ringása ítélte halálra az ihletet, valamint a tetterős szándékot, ami máskor a kreatív energiákat mozgósítva nemes és fennkölt célok irányába indított.
És mi maradt ebből? Már a biztonság sem érdekel. Enervált, élőhalott státuszú emberkonzerv lettem, melyet talán az eljövendő századok valami éhes gyermeke –mert nem talál más táplálékot – megkóstol, s lehet undorodva ki is köp.
Végül is mi értelme, hogy begubózom ebbe se ki, se be, se előre, se hátra, „biztonságos”nak bélyegzett semmittevésbe? Életem szereplői nem érdemlik meg, hogy így elbánjak velük, de akik keresztbe tettek, ők sem úszhatják meg ennyivel.
Az emlékezés tehát az egyetlen olyan cselekmény, mely aktívan összeköt a múlttal, de a mai nap formálja meg az eljövendő holnapok majdan emlékezésre méltó napjait, ezért nem szabad pusztán hátrafelé néznem.
Kinyitottam tehát az ablakot, és lehunytam a szemem pillanatra, hogy beáramoljon az utca, az élet, és a ropogósra sült, de azért friss nyáresti levegő.
