2016. július 15., péntek

F. világa V. kötet 49/2 rész - a holnap előtt

 Most már lassabban telik, már nem napok, inkább hónapok kérdése a szó. de ismét eltelt ez az idő, mely múlásával unszolva tollat ragaszt mélázó ujjaim közé és a füzetlap sarkával babráló kezem mozgásra készteti.

Nem szűnök meg emlékezni, és életben tartani, ami fontos volt. Bár elragadta tőlem önnön bolondságom és a helyzet-tragikomikumok sorsszerűsége az összes fennkölt pillanatot azokkal együtt, kik által ezek részese lehettem: ismeretlen jó tanácsos kocsmai hölgyismerősömet, Z.-t, B.-t és nővérét, C.-t, és Eleonórát, és ha igazságos akarok lenni, a környéki, sorsom iránt érdeklődést tanúsító szemeteskukás, ill. parkőr bácsi, vagy a böllérarcú kocsmáros és a csapos lány is ide tartozik. Általuk lettem az, aki, és nélkülük ismét olyan senki lennék, mint aki azelőtt voltam.

Környezetfüggőségem – ebben a kontextusban nem éppen pozitív tulajdonságom - folyton egy adott szerep eljátszására kárhoztat: annak a lúzer-baleknek az életét másolom, aki pont olyan szerencsétlen, mint én, és aki annyira hasonló hozzám, hogy kétség nélkül én vagyok.

Ám az emberi kapcsolatok hálója - a magam rossz példája ellenére - mégis fogódzó a létezésben, kimeríthetetlen energiaforrás és fölös energiáink levezetésének megadatott tere. Amikor hullanál, elkap, amikor repülnél, feldob. Nincs ember önmagában és nincs társadalom, mint függetlenedett fogalom. Társadalmi ember létezik, akit megszült az anyaméh, és akit felnevel a társadalom. Nem működik ez másképp és nem hiszem, hogy büntetlenül megtagadhatná ezt a kapcsolatot bárki. Egyre jobban sikerült interaktív másolatok és társadalmi tudásunk tükörképei vagyunk plusz egy kis egyéni csipetnyi só, fűszer, egy picit a megszabottat attól eltérő irányba lendítő tű, miniatűr változásgenerátor…

Mondhatnám, hogy ráéreztem egy pillanatra az élet mibenlétére, elkapott, tudjátok az a hangulat, amikor látni véled a helyes irányt és mellé olyan örömteli biztos nyugalom társul, hogy elhiszem, örökre így is marad. Aztán fél perc múlva elillan az egész…

Áh, csapnivaló ez a bor, képtelen perceknél tovább a mámorban tartani. Igaz berúgni könnyen berúg tőle az ember, de a hozadék, a haszon, melyért jobb szónokok az éjszakájukat is eladják inkább az ördögnek, a tiszta mérleg ezúttal éppen kiegyenlítette a befektetett energiát, melyért cserébe inkább többletet vártam volna.

Biztonság…, mint kristálypoharában az üvegfalat lassan öblögető arany párlat, mely nem ömlik túl a peremen, csak kőröz szépen a tompuló figyelem mélázó tükrében; ennek a biztonságnak a hamis ringása ítélte halálra az ihletet, valamint a tetterős szándékot, ami máskor a kreatív energiákat mozgósítva nemes és fennkölt célok irányába indított.

És mi maradt ebből? Már a biztonság sem érdekel. Enervált, élőhalott státuszú emberkonzerv lettem, melyet talán az eljövendő századok valami éhes gyermeke –mert nem talál más táplálékot – megkóstol, s lehet undorodva ki is köp.

Végül is mi értelme, hogy begubózom ebbe se ki, se be, se előre, se hátra, „biztonságos”nak bélyegzett semmittevésbe? Életem szereplői nem érdemlik meg, hogy így elbánjak velük, de akik keresztbe tettek, ők sem úszhatják meg ennyivel.

Az emlékezés tehát az egyetlen olyan cselekmény, mely aktívan összeköt a múlttal, de a mai nap formálja meg az eljövendő holnapok majdan emlékezésre méltó napjait, ezért nem szabad pusztán hátrafelé néznem.

Kinyitottam tehát az ablakot, és lehunytam a szemem pillanatra, hogy beáramoljon az utca, az élet, és a ropogósra sült, de azért friss nyáresti levegő.

2016. július 9., szombat

F. világa V. kötet: 49/1 rész,- a holnap előtt

Mondták, nincs sok időm, gondoltam, nem kezdek bele nagymonológba vagy hosszabb regénybe, mert hisz ki tudja…?

Olyan hirtelen elvirágzik az életfa rózsája is, vagy a meggy…kinek a költőibb kép, kinek kertészeti festi alá jobban ezt az egyszeri, ám de múlandó csodát.

Mégis időnként meg kell szólalni, ha másért nem, hogy el ne feledjük, még vagyunk, még az út hengeredik talpunk alá, és nem a mi elszáradt homok porunk képez mások számára leküzdendő utat. Szólni azokért, akik emlékét betemetni igyekszik az idő, és pusztán az igénytől hajtva bölcselkedni a tér dimenziói között. De szólni elsősorban a múlhatatlan szerelemért és az érzésekért, melyek egész váratlanul is feldúlhatnak, és élethosszig elkísérnek, felismerhető nyomokat, sebeket, tündöklő iránypontokat hagyva…

A Duna-part csendes ilyenkor és a pára ködként gomolyog a kikötött hajók felé, séta közben megállva itt különös érzés tölt el. Már az is jutalom, ha nem kell rohanni, hanem megpihenhet a tekintet a túlpartról víz színén megtörő fényjátékok milliárdnyi kagyló alakra szabdalt tükörképén, mert ilyenkor elgondolkodhat a múltba révedő elme, keringőre kérheti bábként elsodródott életszereplőit, számba veheti az idővel gyűlő halottait.

Kedvesem, igazán szerettem, a felhőtlen szabadsága hevében tett meggondolatlan lépése, (irántam való szereleme miatti?) apróbb felelőtlensége következtében elveszítettem; máig gyötör az önvád. Miért nem szerettem kevésbé? Úgy, ahogy tízen-évek után lecsillapodva már éldegélnek csupán egymás mellett, az érzelmi viharokban elfáradt házaspárok, kiknek szerelmi láza ellobbanva átadta a helyét a nemes, sírig tartó szerető hűségnek, a befejezésre váró közös jövő megvalósításának.

Vagy miért nem szerettem jobban? Észrevéve a legapróbb jeleket, médiumként ráhangolódva – és visszatartani akkor, amikor az a bizonyos belső hang megsúgja?

Talán, mert éppen úgy szerettem, ahogyan másképp nem lehet: féltve, de elengedve, lángolva és őrülten, és nem finomkodón méricskélve minden másodpercét.

És akik így élnek, azoknak az élete a kívülállók szemében egy intenzív tűzijátékéhoz hasonlóan játszódik le, nem az asztalra tett lebbenő lángú mécsessel siratják a múlt ünnepnapot.

De ami tanulság és szomorú valóság lett: megtörtént. Kedvesemet elgázolta az a vétlen sofőr, akit – bár szabadon távozhatott a helyszínről, velem együtt börtönözte be lélekkamrájába az elveszített élet miatti lelkiismeret-furdalás.

Az élet olyan…– ma már kimondani félem, hogy igazságtalan, végiggondolni meg nem merem, amit a szabadságának lehetősége kínál – most már úgy mondom: bonyolult és inkább csak álmodozom róla.

Mások meg cinkosan kacsintva mondják: ugyan már! Gyere, ugorjunk fejest bele! Mi bajunk lehet? Egyszer élünk…közhelyek, igen, aztán sajnos őket kell kivágni a roncsok közül. Vagy a nagy magabiztosság elhiteti velük, hogy az istenek a jó cimboráik, ember ebből kifolyólag a sors mit árthat nekik? Aztán a börtön helyett inkább a toronyugrást választják, amikor eljő a számadás és kétségbeesés órája.

Ez egy rosszindulatú szkepticizmus, hiába mondod nekem, én már előbb tudtam. Megment viszont néhány veszélyes lépéstől, mégis bezár a tétova döntésképtelenség sötét szobájába. S ez a szoba aztán végtelen falakat növesztve megfog, ajtaját félelmek falazzák be, ablakára rács kerül.

De vajon biztonságos-e az így beprogramozott világ, melynek megvan a maga kis szabályrendszere: két lépés jobbra, ott a hűtő, előre, nagyszoba, televízió, oldalra: hálószoba, reggel munkahely, este hazaérkezés, esetleg előtte bolt.

Számot vetettem, mint már oly sokszor: felelőtlenül és szabályt szegve rohanni a valahonnanból a valahova épp oly esztelen, mint a semmi kényelmes ölén várakozni a ki tudja mire.

Talán ez utóbbi kevesebb energiát emészt fel, szimpatikusabb az elkényelmesedett testi léleknek, mégse mondja nekem bárki, hogy ez a követendő!

Igen, elfáradtam önmagam generálta hiábavalóságaimban. Nem vonz a jövő, és érdektelen a jelen. Akik inspirálhatnák életemet, nincsenek itt. Egyedül a múlt táplál némi mannával, hogy ostoba módon ismét ne induljak neki a Szabadság-híd egy útra szóló közönségprojektjének.

Kis lélegzetvétel a holnap előtt – mielőtt ismét megvirrad, és ki tudja: reménytelenségbe taszít-e, vagy megvigasztal, ami majd akkor vár…