Ez az utolsó…

Véremmel ír pennám, ez az utolsó sor
Tintám rég elfogyott kis kék üvegcsémből
Hideg és görcs húzza, elmémre köd csókol
Idegen a világ, lapra hullik, szétdől

Istent hívom immár, ez az utolsó perc
Elindul peregni létem tűnő filmje
S ha kilobban végső képkockája, jó lesz
Halálba fordul át, mint a fagyott cinke

Mondatom így félbe… ez az utolsó szó
Kilehelem párám a ma délutánba
Udvaron szél rezget száradt szálú kórót
Sötéttel borít be egy madár nagy szárnya

S mielőtt beborít, ez az utolsó kép
Homályos tükörben rémült arcot látok
Mattot kap a király, mert a fehér ló lép
Mozdulatlanná lesznek a játék bábok

Felborul az asztal, ez az utolsó zaj
Elsodort tányér tör, s hull csörömpöléssel
Mindez már távoli, lényegtelen sóhaj
Szétgurul a szálra fűzött becses ékszer

Rothadt szőnyeg rostja, ez az utolsó szag
Fenséges aromák, ím, nem kellettetek
Elúszik a folyón, mint egy üres csónak
Kaszált szénaillat, mező, Isten veled!

Nyelvemen aszú-csepp, ez az utolsó íz
Pohárszilánkról foly’, meginni nem tudom
Csak képzetem társít hozzá csókot, íriszt
Azután eltűnik nemlétbe A lyukon

Sima márvány padló, ez az utolsó hely
Ütését megérzi vértelen homlokom
’… anyu puszit hint rá, az a legjobb gyógyszer…’
Kezébe - rég porlad – végsőn kapaszkodom

Érzések, illanók, gomolygó kék tinták
Hideg és görcs húz le, elmémre köd csókol
Ez már nem én vagyok, ezt már rólam írják
Pennám vérbe száradt, ez az utolsó sor