És újra a Föld… II.

Súgtam-e már lázban, felvetve az égre

Álmodozó, gyarló ember-szemeim,
Dolgunk van a sötét mélyű világűrben,
Ahogy Napról Napra, távolabb tekint?

Megmutattam nektek gépi jövendőtök,
És valóra válni látszik képzetem,
Pedig minden szálam ellene küzd, lázad,
Plántálni, s öntözni vágy a két kezem.

Úttörőként vágtam Mars poros egébe
Csillámló, ezüstös tüzes csíkokat,
Rakétáim vázát mégis rozsda nyelte,
S megásattam hősöm, véled, sírodat.

Jártam ismeretlen, s nagyon is kiismert
Holdbéli, viharvert, halott tájakon,
Őriztem a pislákoló, hunyó lángot
Reménnyel éneklő csüggedt szájakon.

Hova is mehetnénk, megszökni előlünk
Kevés a téridő, bekerít a vég,
Ember ember ellen, ha aljasat gondol,
Beszélni egymással a szó nem elég

Mert bár laknunk miénk, s hazánk a Galaxis,
Lelkünk végtelenben megteszi a kört,
Ez az én világom, hol magamat próbálom,
Visszatérek mindig: hív újra a Föld.

2010-08-20

Ray Bradbury 90. születésnapjára

Idült infantilizmusaim - I.

Mintha régi pajkos hinta

Lökte volna égbe- miért ne?-
Elszédülni rozsdált lelkem,
S ha kérded: felment?
S kárörvendőn: ottmaradt?
Válaszom, hogy ember, haladj!
S nemcsak, mint most, bambulva menj,
Tenger játék várja próbád,
Játszótér, lombos diófák,
Elbújni parkba rossz gyerek,

Kell e véglet? -mindig kérded,
Mondom újra: kellenek!
Ha tényleg érdekel, miért érem el
Azt a vén-göcsörtös fán himbáló,
Zöldről barnát, sárgát zöldbe huncut módon
Évről-évre szint ugyanúgy sok színt váltó
Kéttenyérnyi eres-szőrös,
(Tetve is van, ne legyél hát- jujj-, lúdbőrős)
Hatalmas, rőt vörös szárnyat,
Elmondom, míg csuklasz hármat,

Ne várd, hogy helyetted lépjek,
Kell a véglet, tényleg, tényleg!
Beleülni, pajkos hinta,
Mint réges-rég kidőlt tinta,
S megannyi más csíny, eszelt,
Kilincsre kent csípős, reszelt
Konyhából csent csíkos torma,
Hogy visítva sírtam volna,
Hogyha nem fetrengek éppen
Eszét veszett röhögésben.

Kárörvendőn kérded-e még,
Elszédülni miért e vágy,
Hisz úgyis holnap kalap-kabát,
Elmúlik velünk a november,
Dőreség, ha vigadnom kell?
Savanyodjak, mint uborka?
Gombóc neked, halál torka!

Hallgatni…

Hallgatni,
Míg szennyes áradatban szó-rivalganak
Sivár-szegényesen ostoba-nagy kölykök,
Barbár, amint kijön, s igénytelen röpköd,
Sír édes nyelvem, s mind rágalmazva tagad!

Hallgattam,
Őket, már úgy érzem, éppen torkig-eleget,
Nem adtak jóllakni ízes pitét számba,
S haragudnom sem lehet, csupán szánva
Elnéznem nyájuk, mint favágó hosszú telet.

Hallgassatok,
Most ti, lárvák! Munka lesz a fejben bőven,
A szépet megszeretni nem oly nehéz teher,
Ékesszóló elnémít, kútfőből ha mer,
Merjetek inkább - mint másból – énbelőlem!

Hallgassátok!
E muzsika-szó szent, és játéka felkavar,
Zokogni tanít petyhüdt, elhalt szívet,
S mikor fel sem nézve kérdezitek: minek?
Egymáshoz közelít, s adni-adni akar!

Hallgassátok!
Ki-be lélegezve, mert hallgatni arany,
Mártsátok nyelvetek savas tüzes borsba,
Hogy búsult szomjatok tiszta vize oltsa,
Mert nélküle árván maradtok, s vigasztalan!

Hallgassátok!
Áradása lehet fennkölt is, nagyszerű,
Általa nyílik meg, s lesz művelt értelem,
Mondhatjátok vele: ez csúf, amaz szép nekem,
Halálos nem inni ez éltető nedűt!

Hallgatom
Nyugodt folyását és bele-bele merítve,
Megifjodik tőle elfáradt szellemem,
S kaján kedvvel bújik elő, megcsíp szemtelen,
Oly ismerős, kedves, kívánatos íze!

Hallgatom,
Sodrása évezredek titokzatos kincse,
Mint ködből előbukkanó hajó szirt fokán,
Követnem kell útját az idő nyomdokán,
Míg el nem tűnik, ajkunk’ emlékkel behintve.

Hallgatom,
S megművelem kertjét, trágyás ó komposzttal,
Jövőre bizony, elámít a bakfis, s a tökfilkó,
És egymásra kacsint pár vén róka: így jó!
Ahogy átfutom, ez nem is olyan rossz dal…

Beszélgetések magammal - II.

Negyvenegy évemet adtam el a múltnak,

S ő gondolván, hogy mindjén jó haszonnal túlad,
Vásáros, sáros sátorába szórta,
Kacatjai közé, hol zseblámpa meg óra,

S emlékek hevertek szerte szét a földön.
Hiú reményben, hogy időm nem hiába töltöm,
Valami jobbra vágyódva nyúltam közéjük,
Hogy cserébe fénnyel töltsenek sötét űrt.

Mit vártam hát? Hogy szerelmünk papírra írva
A gondolat legalább nem száll feledt’ sírba,
Túlél végtelent, időt, fagyos csendet,
Halott, alvó lelkeket egyszer megrenget?

Üveggyöngyeim, ím, semmit sem érnek,
Mindjük egy-egy karcos, nosztalgikus ének,
Nemlétből vajúdva formálta kő-szívem.
Kezem mégis rajtuk szívesen elpihen.

Mit kezdenék hazug, megromlandó pénzzel?
Belőlük nem lesz sosem egyforma kétszer:
Üveggyöngyeim, ím, minden vagyonom,
Szegénységem éltet, s ha felveri is gyom,

Düledező házam lehet otthonod,
Hol macska nyivákol, belül tűz lobog,
A kamra érett, ó befőttekkel teli,
S a szántón künn hullámzik a hajas tengeri.

Szabadságra mentem az őrült valóságból,
Jövő pihen asztalomon, s gyertyaláng táncol,
Újra figyel bensőm, új csodák kellenek,
Visszavarázsolni múlt időm nem lehet.

Ha lesz még helyrehozni vissza negyven évem,
Add, óh, Uram, hogy napjait tisztán éljem,
Hadd akadjon páros, kereszt zönge rím,
Add előmbe játszanom üveggyöngyeim…!

2010-08-01