Valakiért

akit többé nem várnak haza,
akit elnyel az eljövő éjszaka,
akiért harang kondul éppen,
aki mellett elsétálnak szépen,
akinek a holnapja immár bezárva,
akinek csókot koldulni sem drága,
aki szeretett, s idegennek adták,
aki búcsúzott, s szóra nem méltatták,
akinek úgy fáj minden múlt pillanat,
akiből nehezen szakadnak a szavak,
aki, tudod, sokszor gyönge volt,
aki elbukott, de szíve versbe forrt,
akinek az újév semmit sem jelent,
aki már lélekben ott van odalenn,
akit elnyelt az eljövő éjszaka,
aki többé nem ment haza,
érte, érte gyertya gyúljon,
ne feledd emlékét őrizni az úton!

Hidd el...

Hidd el, az első perc volt, s marad a legszebb,
s évek sodrásából csendes napok lettek,
elmúlt a láz végül, mint tűnik pillanat,
ahogy kísér zsongás, majd magára hagy.

Hidd el, nehéz nekem az ünnepi este,
első lesz ez, mikor kedved nem keresve
csak meredten nézek a sötét szobába,
betakarva ölel, vigyáz egy angyal szárnya.

Hidd el, amit akkor csendben nekem mondtál,
nem számít, miért lett fájó végszó most már.
Vár, csak vár fényesen az elkopott cipő,
hull, csak hull rá egyre, szitál csendes idő.

Búcsúszavak – hetedik vers

Zsibbadás hat deréktől búbig,
ez a könnyezés már sosem múlik?
Őszbe rohadnak a sárga levelek,
őszbe rohantam egykor teveled.

Egykor nem bántott kétes jövő,
csak ölelni kedves büszke nő -
Te ültél ölemben szépen
a vétlen nyári csillagéjen.

Meséltünk súgva egymásnak,
az álom bódítóan áradt,
emlékszem minden egyes percre,
igaz volt, kicsit lódítottam persze.

De ki hitte volna el azt józanul?
A boldogság nem mérlegel, s tanul,
követtük hát a ránk szabott 1x1-et,
s a 2x2 csók matekja néha 5 lett.

Látod, immár búcsúzni jöttem,
s ha könnyem ma nem örömtől szökken,
mégse sírva gondoljunk e szépre:
higgyük, hogy álmodunk, s hogy nincs is vége.

Búcsúszavak – hatodik vers

Emlék leszel lassan,
elsüllyedő kavics,
elfelejtem arcod
titkos-sok vonását,
ápolt körmöd virágait,
s tekinteted párját
nem tükrözöm vissza,

ágyfelem simítva,
rendezett, szép, üres,
az erkélyen semmi nesz
éji zajom helyett
téged éber óra zavar:
utcalámpa-árnya
Holdezüst felhőbe mar.

Mögötted nem áll őrt
lomha, ősz angyalod,
és elúszik, mert hagyod
minden drága perc,
álmok helyett listák,
naplók, mit ne felejts,
fejedben számtenger kavarog.

Nem pillant munkádra
mint néha-néha,
ha elsétált hátadnál
e mackósan vézna ember,
már nem szól sötétért-fényért,
már nincs ott,
ki szólni sem mert.

Gyakran voltál fáradt,
s míg a tévé varázsolt
masszíroztam lábad,
látod ez is így marad,
hiába nyújtanád talpadat,
a mozdulat bennem él,
de már nem nyúlok utánad.

Emlék leszel lassan,
elsüllyedő kavics,
elfelejtem arcod
titkos-sok vonását.
Nem őrzöm többé,
s tekinteted párját
nem tükrözöm vissza.

Búcsúszavak – ötödik vers

Hisz tudod,
mert ismersz,
s ismerlek téged,
régmúltunk ködében
visszaszépülének
csicsergően kedves
első napjaink.

Lapozgatok bennük,
ujjam téged tapint,
rózsát formál ajkam
szomorúságodnak -
szerettél nevetni,
de oly kedvet akkor
ingyen sem adtak.

Valahogy mégis
egy párrá lettünk.
(Szeretni mily szép is!)
Ám az élet néha oly
könnyelmű, mostoha,
hogy mit elvesz: elrejt,
s nem ad vissza soha.

Hétköznapba haltak
az álom-varázslatok,
elméláz a téli világ
szavainkon függve,
messzi-nézőn hallgat,
sóhajt, belesajdul,
mikor rányitunk egy ablakot.

Ismerlek téged,
mint te engem,
hisz tudod,
régmúltunk ködében
majd visszaszépülének
újra minden egyes
elmúlt napjaink.

Búcsúszavak – negyedik vers

Tovább az úton
előre, nélküled.
Így akartad,
vagy én akartam így,
mindegy már, lehet.

Ködbe vesznek,
maradnak az álmok
árván végül.
Mondanék még valamit,
de nem találok…,

A szavak bújnak,
nem akarnak lenni,
távol vagy most,
lépteim tiéid,
nem tudlak nem szeretni.

Szétporlad az idő,
nehéz nap e téli,
felejt, takar,
feltámadva mégis
nevedet zenéli!

Távolodom el,
szürke hétköznapok
jönnek értem,
hol együtt ültünk régen,
most üres sarok.

Eztán nem veled
élem meg a perceket,
mik csodásak
voltak, odaadom másnak,
kinek jobb lehetek.

Tovább az úton,
tovább, kedvesem!
Így akartad,
vagy én akartam így,
mindegy már, lehet.

Útikalauz kezdő íróknak - 9.

 Kisértekezés a művészi viszonyulásról 

Nem vállalkozom rá, hogy újabb meghatározást tegyek a vers fogalmára; nincs hozzá képzettségem sem, előttem pedig már annyian megtették. Talán egy oka lehet annak, ha egy határvonalat húzok: megkülönböztethetem az élet más területeitől, melyek szintúgy eltérhetnek az általánostól, a nem rossz értelemben értett közönségestől, mint más művészeti alkotó tevékenységek.

Szükségesnek is tartom, hogy legyen különbség a megítélésben, hiszen nyelvünk játéka megengedi, hogy egyszer hivatalos, közömbös, másszor az argóval cimboráló, vagy épp kedélyesen köznapi legyen. Miért ne alkothatna önálló kategóriát a művészi szintre emelt beszéd, avagy az irodalmi alak számos formája?

Mielőtt jobban belemélyednék ebbe, szeretném kifejezni anyanyelvem és az azt belém szorgalmasan plántálók iránt érzett elkötelezett szeretetemet. E nélkül puszta ösztönösen kavargó érzetek formájában észlelném és reagálnám a világot és eseményeit.

Minden tudatos megnyilvánulásunk alapja a nyelv ismerete és helyes használata.

Eszköz ugyan, mint mondják, mert szövevényes érzelemvilágunkat próbáljuk általa kommunikálni és az újabb és újabb minket érő hatásokat feldolgozni, megérteni általa, valamint megértetni magunk másokkal, de mint eszköz a legtökéletesebbek egyike ahhoz, hogy hidat képezzen két/több személy lelke, bensője között.

Igyekszem tolmácsolni azt a mély tiszteletet, mely bennem van a nyelv nagysága és formáló ereje iránt. Gazdagsága által vagyunk képesek differenciált és sokrétű gondolkodásra. Ezért bárkit és bármit, aki /ami ezt rombolni, tiltani, hígítani igyekszik, elítélem.

Bizonyára helye van adott esetben, ha okkal sekélyesebben fogalmazunk, hiszen legfontosabb a megértés, s ha ezt rövidebb alakkal ki tudjuk fejezni - pl. kevés a hely, rövid az idő,

bizonyára adott esetben megengedjük és elfogadjuk alacsonyabb szintű /trágár, szándékoltan helytelen, erősen argó, már divatjamúlt, avítt/ kifejezések használatát, miközben jól ismerjük a teljes nyelvet és abba bele tudjuk illeszteni. Azonban elfogadhatatlan a tanulatlan ostobaságból fakadó primitivizmus.

Manapság – félek kissé – azért tágul az eddig kevésbé az irodalmi nyelvezethez tartozó elfogadott kör, mivel kezd kiveszni a hajlandóság, hogy nehezebb, bonyolultabb formákat megtanuljunk, és ezek által fejezzük ki magunkat. Inkább a hétköznapi beszédhez igazítjuk a művészetet, inkább azt mondjuk, hogy szép az absztrakt, holott nem is értjük igazán. (persze az absztrakt nem feltétlenül szép és alapvetően lehet értékes is az ebben a stílusban készült műalkotás). Tendenciát vázolnék, nem kívánnék ítéletet mondani. Közérthető és nem-közérthető módozatok is ismeretesek a művészet művelési ágaiban.

Alapvetően mégis –a sznobokat leszámítva – a közérthető művészet iránt lelkesedünk jobban véleményem szerint. A csipetnyi humorral, bátran írt/mondott/festett.., a nagyon is hozzánk közel álló témák vonzanak, de a nagyon távoli témával is képesek vagyunk rokonságot érezni, legyen szó, írott versről, élőszóban elhangzó előadásról, festészet-szobrászati remekről. A kifejezetten unszimpatikus témák is képesek kiváltani belőlünk hatásokat (undort, viszolygást, félelmet, stb..), melyek megformálói szintén joggal nevezhetik magukat alkotóknak, művészeknek.

Mitől művészet és mitől puszta alpári önmutogatás csupán az, amit látunk?

Noha a kérdésre könnyűnek tűnik a válasz, nem az. A belső viszonyulásról, a művészi adásról és a befogadói érzékenységről, hitelességről, a kapcsolatteremtés alázatáról, a közös misztériumról kellene szólnom, arról az eseményről, a csodáról, mely létrejön öntudatlan, amikor a szándék közös: az alkotni vágyó művész és az alkotást áhító közönség szellemisége találkozik. Amikor a művész tudatában emberi nagyságának, meghajol és eljátssza a darabot, mely kenyér és víz, felüdülés a hallgatóságának, de magának őneki is. Az igazán érdemes alkotó együtt van azokkal, akiknek játszik, nem alázza, nem köpi le őket, nem vonul vissza.

Sokszor hallottam jazz muzsikát, akkor, abban a milliőben éreztem meg azt a fajta örömzenélést, mely adni tudott a muzsika által, mint kívülálló hallgatónak is.

Valahol úgy érzem ez feladata is, ha nem teljesen célja az alkotói produktumnak: megmutatni és ehhez a mélységhez csábítani az eleinte közömbös nézőt, hogy végül belehullva maga is gyönyör teli részese, alkotója lehessen a művészetnek. Mindaz, ami ettől taszít, azt akadálynak, kerékkötőnek, egy bibliai szöveg szerint „kárnak és szemétnek” ítélem.

Egy másik irodalmi oldalon regisztrált professzor érkezése és jelenléte sarkallt arra, hogy átgondoljam viszonyomat magam és mások művészetéhez. Habár az indulási pont közös, ugyanazokat a nyelvi elemeket, hangokat, szüneteket, levegővételt használhatjuk mindannyian, a végül közreadott végtermék mégis jelentősen eltér.

Születnünk kell-e erre, vagy tanulható? Azt gondolom, nem árt az anyatejjel szívott érzékenység, de tiszta elhivatottság és a szorgalom beteljesítheti a vágyat: hogy örömmel /fájdalommal (érzésekkel) közölhessünk és az másokban hasonló vagy épp ellentétes (de érzelmi) hatást váltson ki.

Ha van belül valami, az sokkal szerencsésebb helyzet, mintha nincs, ugyanis ekkor elég a formát megtanulni és artikulálni, míg egyébként hiába a tanulás. De maga a művésszé válásra való elhatározottság is öngerjesztő folyamatként létrehoz belül valamit, melyet jól ápolgatva felfedezheti magában a tisztelt palánta a fejlődést, és az addig rejtett készségek kibontakozását. Ezért, ha javasolhatom, a tanulás a legjobb módszer arra, hogy kitörjünk a (megint csak nem rossz értelemben vett) közönségesség kényelmes mocsarából.

A magam példájával járhatok elöl: igaz, középszerűnek tartom a kifejezési módomat, sekélyesnek a szókincsemet, általános alattinak a tudásomat, mégis igyekszem nap, mint nap írni valamit, tornáztatni fáradt kisagyamat, örülni egyet a fűszál növekedésének mikéntjén. (ha elolvasnak tőlem valamit, abban pont így leírtam már ezt). Egyesek félnek: ” én nem tudok írni”, mások azt mondják: „mit írhatnék, semmi sem jut eszembe? ”. Fogadják el, hogy az írás igény, mely nincs és lett – feltámad! Olvasva buzdító szavaimat, meg fogják szeretni az írást! Akár a kisdiák azt az izgalmat, amit az első iskolai órán él át, mikor először odakanyarítja a nagy „Á” betűt. Mondom, többek lesznek általa! Megmozgatja szépen az eddig tv-sorozatokkal, mobiltelefon-alkalmazásokkal jóllakott tekervényeiket és rávezeti arra Önöket hölgyeim és uraim, hogy a valóság az, amit a két kezükkel és a saját fejükkel létrehoznak. Ha szeméttel táplálkoznak, akkor ez a szemét fog kijönni a szájukon és az ízlés(telenség)eikben, ha patakvizet isznak, meggyógyulnak és maguk is tisztán látják majd, mit kell tenniük azután.

A művészet ott kezdődik, hogy elkezdünk foglalkozni vele. Ez az időtöltés aztán ópium módjára kívánni fogja a tartós fogyasztást. Ne erőltessék, csak olyat fogyasszanak elsőre, amit kívánnak: szép lírai költészetet, magyar klasszikusokat: Radnótit, Arany Jánost, József Attilát, vagy hallgassanak kabarét, jussanak el egy színházba. Eleinte elég az is, ha rokonterületet böngésznek: pl, szép házak kiadványt, Art portálokat. És írjanak egy egyszerű 4 soros versikét valamiről, vagy vázoljanak fel egy tornyot, kockát, emberi arcot.

Szeretném azt hinni, hogy nagyon sok szunnyadó lélek van, aki egy ilyen lökésre vár, hogy a holnapot egy másik emberként kezdje már, tele reményekkel és célokkal.

Amikor azt mondom Önöknek-nektek, hogy nincs miért halogatni a felébredést saját új, tudatosabban élt életedbe, akkor joggal haragudhatok, ha közületek valaki visszafordulva a meleg takaró paplana alá, csupán annyit mond: „haggyá má békén! ” és meg sem próbálja, amiről beszéltem.

2017, december 15. 

Búcsúszavak – harmadik vers

… igen, a mosatlan ruháimat is,
és a pincéből a kerékpárt,
meg a diplomatablót,
az öt évig megőrzendőt, tudod,
és minden lomos szatyort…

viszem magammal, elkísér,
lélekcsend, vár, nyugodni tér,
szavak halomban, kivágott berek
fáj a hiány, hogy nem szerethetek.

…. a kulcsot is a mobillal,
várj, letöltöm a számokat,
a számlákat elrendezzük…
természetesen, minél előbb,
a fúrógép marad…

Hova szállingóznak az évek,
nem tudom, mi fájt kedves szívének,
már nem tudom…
csak a köröket futom rendületlenül..

Autóban a slusszkulcs,
indítózni nem akar a kéz,
az emeleti ablak felé
visszabámul bután
hátha., hátha kinéz..,

de csak az ágra száll árva madárka,
csipeget kicsit, verdes szárnya,
aztán gondol egyet, tovareppen,
s ott maradok egyedül, hidegben.

Búcsúszavak – második vers

Ma nincs szavam,
eltörött jég,
mondd, hogy írod,
ha itt a vég?

Kerestelek,
semmi van ott:
mondd, hogy lesznek
szebb holnapok!

Woman, I know
you understand,
és tudom, hogy
Te is emlékezel.

Hogyha kérdezel,
hogy modjam neked:
I loved more ever,
I am very sad?

Ma nincs szavam,
csak sírni elég,
mondd, hogy írod:
hogy elmúlt 13 év?

Az első angol nyelvű szöveg idézet a John Lennon: Woman c. dalából

Búcsúszavak - első vers

Még nem ég, még nem…
lázrózsás könnyben szemem,
ma még te vagy egyetlenem.
Még nézek csak értelmetlenül,
ahogy szétterjed hiányod belül.

elszakadt szövött fonálunk,
lehullt égbetörő szárnyunk,
most félelemmel keres szállást,
óh, szívem tanuld a válást!

Elengedted hát kezem.
Annyi hév után lemondtál rólam,
száradt csonthéj a dióban,
mit összetörnek csöndes évek,
s ízét megőrzi fájó emléknek,

lisztté őröl a holnap nélküled!
Ki szeretett, most miért nem szeret?
Hiányod az, mi nem tud múlni,
e szót: „egyedül” ismétli. Tanulni

miért így kell vénségre nekem?
Nincs szabadság, ha nincs szerelem!
Hártya nő, vakság szememen,
magamra hagytál hát úgy itt,
mint homok pereg, s szélbe hullik!

Megértettem, hogy elesni,
s álmodón többé fel nem kelni,
pár nélkül lenni mit jelent,
megöl, szétfeszít, megőrjít e csend!

élni akartam eddig,
tervezve már révbe ért biztos jövőt,
s mit épp nem vártam, közbejött.
Most, akkor a járni jó út melyik?
Minden, minden értelmetlen így!

Nyolcvan év

„Íme, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet. ”

Vendégségben mindig Tenálad,
itt voltam otthon, szép hazám,
de végső szót nem remélek,
csak meglátni kívánom anyám.

Most földedben fekszem csendesen,
mint feküdtem Szárszón régen,
számolgatva hulló csillagot
augusztus múló hevében.

Jókedvvel indultam, nem nyomott,
jól esett a délutáni séta,
bocsásd meg botlásom, s a napot,
bátor voltam, de bódult; és kissé béna..

Térkép hullott rám ez takart,
térkép lettem ím, irány a tájba,
Szép Szóval kinyújtóztatva
új jog, új világ első polgára.

Halálom mégse lett hasztalan,
s mit nekem röpke nyolcvan év,
mikor parázs zsarátnokom heve
máig fűt költőt, s szíve lánggal ég!

„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél, ”
„Íme, hát megleltem hazámat, ”
s szívem a tegnapnál jobbat remél!



megemlékezés József Attila halálának 80. évfordulóján
2017. december 3.