Év végi dal

Hátam mögött hagyom, ím tegnapom
Megírt, sárgás szélű levéllé fakul
Emléknek elteszem, miket azon
Lánggal hevülve firkálgattam vadul

S elpihen fáradt éjek gyümölcse
Tentájába hajtja szomjas toll-fejét
Galamb sem reppen, nehogy költse
Gyertya világol, a hajnal messze még

Alszik a lélek, a pennán Hold ragyog
Jövőbe álmodja magát reménnyel
Bár a múlt sebe fájón fel-felsajog
Már az arany Nap színe árad széjjel

Kiitt pohara mellett fekszik a költő
Meg-megráng félig asztalra borultan
De arcvonása nyugodt, akár a bölcső
Ringásába révedt csecsemőé, úgy van

Tejjel ajkán piciny nyálcsöpp szivárog
Mint megérkezett boldog vándor
Hírét hozó hangos apróság-zsiványok
S fölkelvén e szóra nagy és kicsiny táncol

Áll, nem rezdül a lég, csak az idő molyol
Pókfonálon ereszt újabb lusta percet
Vígan múlathatná, mégis olyan komoly
Elhallgatja némán, a szú hogyan perceg

Csönddel gazdag, táplál az éjszaka
Kint a ködben most is gázlámpák égnek
Az elmúló év, sok óra, perc, a ma
Mind üdvözletét küldi kétezer-hétnek

2006-12-27

Az ember

Én csak ember lettem, vétkes, esendő

Szózuhatagokra ennyit mondhatok
S bár orcámra nem terült még kendő,
Ha nem élhetek szómban, halott vagyok.

Viseltem szégyenemet bőröm alatt,
S hordtam koronámat, amint kellett.
Reméltem: megélem, bírom, amim maradt,
Hűségben ébredek asszonyom mellett.

Mentem egyedül, s szerető társsal
Hogy bitangtól távol vigyen utam,
S bitanggá ne legyek, azt kívántam,
Mikor ott állok majd a kapuban.

Kenyeret enni, Istent áldva érte,
Szomjúzni a patak kristályvizét
S ha faggatnak, mondani: miért ne?
Termővé téve minden árva bibét.

Ember vagyok, látod? Vétkes, esendő
Kinek élni sürgős, egy perce drága
De olyan is, mint a kósza felhő
Melyet tovafú a szél az égről hiába.

2006-12-20

Emlékhely

Romló falakon függ, tábort vert az idő
Enyészet denevérszárnyaiba redőzve
Nézi, amint sarjad, elhull, s újra kinő
Harmatos füvekre ezer nap jő győzve

Pusztul a táj, ma már felismerhetetlen
Talán út volt, mi egykor oda vezetett
S kastély a szirten, mi dacolt fegyver ellen
Körötte a lanka víz-árok lehetett

Eképp lát a gyermek, ki lassan közelít
Nap ellen árnyékot von kicsiny tenyérrel
Akár vitéz őse, de ő méláz, szelíd
Porló kőben jelet talál, s oda térdel

Kis kereszt az, miért inat, nyakat vágtak
Kezével, mint szellő, gyöngéden simítja
Nem, nem láthatja már, ahogy apja vágtat
S az ostromló hadat büszkén hogyan írtja

Fölkelve földet perget ujjai közül
Dombocska marad mögötte zászlóval
Hasonlót épített, igen, ennek örül
S lépdel, amíg hátul anyja meg nem szólal

Hívja búsan, hívja oly szépen, kérlelőn
Szemében, mint drágakő, könnycsepp felragyog
Tekintete ott függ a messzi dombtetőn
Eszébe jutnak rég eltemetett napok

Karjában dedjével immár visszafordult
Lépte nyomán por kél, hintve szemfedőnek
Nap heve erőtlen, vérvörösbe csordul
S a holnap reménysége elnyeli őket

Tűzkeresztség

És azt mondtam: nem

Először házam lett oda, s vele feleségem
A gyermekek még egy kört írtak le
Családunk füstölgő romja fölött
És elröppentek a szélrózsa minden irányában
Akkor összehúztam a kabátom
Leszegett fejjel hallgatva a csöndet
Elindultam új hazát keresni

És szembe jött egy koldus,
Kinek életén kívül más egyebe nem volt
Kenyérért könyörgött, szembe köptem

És az mondtam: nem
Az átka bőrömre ragadt, mint egy vipera
Ronggyá lett és leszakadt rólam a kabát
Sebhelyesre gyulladt arcom
Felordított belül egymásnak rontva fájdalom, s akarat
Kívántam olyanná lenni, mint az a koldus,
Kívántam csak egy korttyal szomjam oltanom,
S nem volt, ki csak rám nézett volna

Tovább mentem és szembe jött egy uraság
Mosolygott és huncut pillantással
Csodát ígért egy elvetemült szóért

És az mondtam: nem
Kutyái vicsorogva a város végéig hajszoltak
Mígnem a szikla pereméhez értem
Ott megfogtak és megkötöztek egy póznához
És vallattak meg nem tett dolgok felől
Ágakat törtek, s odahordták lábaimhoz
Ütleggel bíztattak ajkam kinyitására,
De csak hörgés és állati nyüszítés tudott előtörni

Végre megkérdezték, akarok-e szólni?
Akarok-e könnyíteni a rám rakódott terheken,
Hogy mentsem hiábavaló életem

És az mondtam: nem
És meggyúlva magasra csapott láng
Kesernyés füstjében köhögésbe fúltam
Tudtam, hogy nemsokára vége lesz
Nem marad egyéb, mint üszkös csont,
S a lélek elszállva majd utolszor felé tekint
Megsiratva talán konok porhüvelyét,
Mely szabadon engedte őt


(versenymű)