Ne sírjon, kedves, érző Larin-lányka!
Nékem, míg élek, már Tatjana marad,
Kit őriz könnyeknek fagyott gyöngyű árja,
Ahogy a sok elmúlt, de csodás pillanat…
Ezerszer újraéltem téli napjaink,
S korán gyászba fordult, elvetélt búcsúnk,
Mikor vágyaim meghaltak, s partra vitt.
Reménytelenül, de célra törve úsztunk
Sorsunknak eljövő ár-apálya ellen.
Hogy ragyogott minden a zöld víztükörben
Holdfényes, gyönyörű-kegyetlen éjen!
Bocsátva csók nélkül, utoljára, törten…
Első volt Ön végig, ma már nem egyetlen:
Betömni vágytam a lélek-vágta sebét,
Feledni akartam, s nem tudtam, egyet nem:
A két, szűzen szép, sejtelmes szemét.
Talán nem is ő az, ez egy más Jevgenyij,
Ki ma felnéz Önre - lehetne vigaszom -
Talán szívének egyszer ismét versben ír,
S tavasza élteti majd hervadt tavaszom
