Valahányadik epilógus

Balgaságom szülte valahányadik epilógus
Meglásd, megtapsolja ezt is, visszhangozza kórus
Reménytelen igazmondásra bírnom őket
Akár szárnycsapkodásra a hajnali háztetőket

Belátom, sosem írtam még igazán, elég jót
Fütyörészve számra vehető, kedvemre valót
Csak írtam úgy, mint betűz, szótagol a gyermek
Nem értve, hogy az egész értelmet miből nyerhet

Írtam akarattal, papírra pocsékoltam szöveget
Beljebb ütve, barátom, laza koporsószeged
Szellemtelen szószörnyetegeket, égbekiáltót
Minden közhelyek unalomkincsét, ej, de kár volt!

Írtam? Vagy feküdtem csak? Nyálfolyón, álmatag
Félbe’ szerbe’ kezdett sorom eb módra ottmaradt
Reggelre elvesztve ízét, zamatát, idegen lett
Kerékpárra dőlve ébredtem az ablakpárkány mellett

És igen: írtam szépeket is, mikor ihlet heve hajtott
Természet csodáit… leányról… régmúlt folyópartot
Tollam hegyén szökött az ábrándos szerelem
Hogy szorongatva tőle írjam, milyen vagy nekem

Hány boldog gyöngyű, s kínkeserves óra volt
Mit a rímfaragással vesződés az éjtől elrabolt!
Nem sajnálom, mert űzött valami tétova vágy
Önteni, s csiszolgatni sorok tüzes lávafolyamát

És megint itt ülök, nem jut észbe semmi jó
Karácsonyfa alá ajándék kell, felaggatott dió
De hol van még nyár közepén a karácsony
Ezt a strófát is meg kellett írni, lám, barátom!

S ami jön, ajándékot rejt, avagy botot hátamra
Jövendő dolga tudni, teli, vagy üres lesz-e kamra
S emlékezet őriz-e majd, vagy névtelen takar verem?
Mit számít, csak megmaradjon az első szerelem!

Valahányadik epilógus ez, balgaságom szülte
Karámba terelt, ágaskodó mondat-csürhe
Mely önnön korlátja mellett körbe-körbe szalad
És mert gazdája én vagyok, azt hiszi, hogy szabad