Más vagyok

Fázom itt, zavar van, így ülök zavarban;

elhittem, mert kimondtad: kis butus,

pedig én balról jobbra pont úgy kavartam

azt a rám bízott fazéknyi leves-húst,

mint mutattad harminchét napja nekem.

Hideg a szó, nem simogat, mint máskor,

amit tudtam eddig, már bizonytalan,

görcs feszít, nem vagy itt, úgy hiányzol

dobol, dobol a csend, s furcsa dallama van,

jöhetnél már, hogy enni adj, s megbocsáss!

Rossz egyedül… Előre-hátra billen székem,

tudod, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek,

mások miért nem szeretnek,.. miért nem?

És hogy az a más levest hogyan keverget,

okos, vagy sem, tudd meg, hogy nem érdekel!

Mert az iskolában, ott is furcsán néznek,

ha mondom egyből mennyi száznyolcszor huszonhat.

Hogy honnan? Honnan tudnám a miértet?

Utánaszámolnak, s hümmögnek utólag,

csak a tanár néni mosolyog, s ért meg.

Csak a szürke pocsolyák, mit számon tartok,

mert piszkosak, s mélyük kiszámíthatatlan,

tervem van rá, hogy kikerüljem akárhogy,

s mégis szeretem az esőt a szabadban,

hátra vetett fejjel hogy hull arcomra..

Más vagyok, mondják nekem a sokan-mások,

de én csak azt tudom, hogy én milyen vagyok,

higgy bennem, s e hitre majd jól vigyázok,

mikor nagy esők jönnek, csak neked adok

olyan szivárványos szép, csíkos esernyőt!

2019. 04. 20.