Nektek

Itt lógunk a neten szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást, szívünk hullámsávjain
Néha sírunk, mert hiába szól rádió-adónk
Vagy épp mondat közben elakad a szónk

Egy-egy hangos jelre rögtön felriadunk
Mégis vágyunk szólni, mert magunkban vagyunk
És oly csodálatos, mikor együtt ülve
A papíron hűen áll a szellem igaz tükre

És mily jó látni ajkad, hogyha örömmel ad
A szeretetből készült ajándék-szavakat
Kinek gyógyírt jelent, talán lélek-sebre jó
Másnak új reményt hoz a vigasztaló szó

Ilyenek vagyunk mi, néhol sáros szentek
Gépírásba ömlött érző-vérző lelkek
Itt lógunk a neten, szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást szívünk hullámsávjain…

Üzenet a paradicsomból

Tegnap kicsit gyerek voltam, elöntött a régi hév
Kusza élet-érzéseim gyötörtek, annyira, mint soha még
A csodás múlt-képek előjöttek, emlékük szárnyra kelt
Kitöltötték romlatlan kehelybe a bódító varázsszert

Te már nem tudod, hogy megindul bennünk néha egy vihar,
Mely ledönt mindent, mi útjában áll, s fenékig felkavar
Formátlan árad erővel, s patakban elfolyva csörgedez
Reggelre csak üres kín, és csalódás maradványa lesz

De szétszórják, elhintik magjait hűséges, kis manók
Elnyelik láthatatlan zaját puhán ölelő takarók
Ilyenek vagyunk, kik kamaszként még naivan elhiszik,
Hogy megálmodjuk egy boldog jövő boldog hétköznapjait


1987  (átdolg: 2003 12. 17.)

Hidak I. - Meghívó

Felfedeztél engem, véletlen, lehet

Mint nádas közt megbúvó régi pénzeket
Odvas cölöpsorát egy elfelejtett hídnak
Minek rejtekében csér-fiókák sírnak

Eljöttem a hídhoz, emlékeddel velem
Összegyűjtött kincsem lábad elé teszem
Szorgos nép mögöttem, faragáshoz értők
Vannak köztük hídfő-állást megépítők

Kecses verssorokból ívelt gerendákkal
Köztük összekötő rímelt bordákkal
Készítenek neked verslábakon hidat
Időmérték szerint, vagy ahogyan divat

Általjössz-e rajta; képzelet pallóin
Túlra átívelő szivárvány-tartóin
Égből függő páros láncgörbéi között
Mely ünnepi ragyogó fénybe öltözött

És régi pallóid, mik elmállva fekszenek
Kedves, öreg hidam, mi lesz eztán veled
Elvisz majd a dagály, mire odaérek
Csak helyed felett köröznek a riadt csérek



Andromeda-nak, aki az origon először válaszolt.

Délutáni park

Ültem egy kőpadon a park öles fái közt
Szemlélődve, akár egy hívatlan angyal
Simogatva csorgó levében hogy füröszt
Nyárutó napja egy aggot fehér hajjal

Valahol távolabb, az árnyas játszótéren
Zsibongva tört utat az élet magának-
Úgy emlékszem, ott egy szökőkút állt régen-
Átadva helyét a követelő mának

A félkaréjra fűzött játékasztaloknál
Ugyanúgy, mint régen, úgy verték a blattot
Ki lapjárást vigyázva az osztó mögött állt
Csak Ő tudta azt, hogy ma is cinkelt lap fogy

Leterített, elnyűtt pepitázott vásznon
Türelmes figurák várták mozdulatlan
Hogy tisztet cserélve részidőt nullázzon
A kibic-tekintettel kísért ravasz vadkan

Szinte már derűsen vettem tudomásul
Mikor bekiáltották a kiszámított mattot
S a nyugdíjas bácsi tüzet kérve rágyújt
Szememmel már hiába kerestem az aggot....

Egy esőcsepp élete I.

Nem tudta, mikor lett, miért került a térbe,
Végtelenben játszott, míg szólították végre.
Aztán húzni kezdte egyre, mint egy súlyos kő
Távol hazájától az ismeretlen erő.

Kikkel együtt indult, más utakra tértek,
Eszébe jutottak az elmúlt gyermekévek.
Hol vagy foszló ágyam, hol játszó társaim,
Csiklandozó napfény, csillag barátaim?

Egyedül zuhant immár a sötét föld fele
S ahogy fogyott – fogyott percnyi élete,
Vívódott, hogy a Felhő gondol-e majd vele
Átfújt szívén az elmúlás hideg szele.

Míg Az esőt szitált, s a függönyt engedé
Felnézett utoljára az elhagyott ég felé,
Könnycseppje harmatot sírt a porba,
Nem látta más, csak egy kis gomba.

Este volt - Árnyak I.

Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!

Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…

Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…

Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…

Uram segíts,… nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg … elviszem
Ne… az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar

Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejt’nek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog!
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog…

Útszélen

Ha nem szólok hozzád, s nem tudod, miért
Tudnod kell, hogy jobban fáj, mi engem ért
Nem múló gyöngeség, mit mosoly messze hajt
Bensőmben egy remény mártírhalált halt

Ha kialudt szememben az a régi tűz
Meleged éltet, mikor karod körül fűz
Ne kérdezz még, csak ölelj soká’ nagyon
Nekem nincs más, te vagy védőangyalom

Ha az útszélre jutva szekerem megáll
Kihúzom veled, ha kerékig is ér a sár
Kötünk elé az elbitangolt helyett más lovat
Kérve, kitől egykor kaptam, tán" újra ad

Éjfél

Éjfél közeleg; bánatom mára csendes partot ért
Tudom, elalszom nemsoká', s a holnap majd felejt
Álmok tengerén szelíden ringva nem lesz több miért
Magammal viszem dalom, mit szívem magába rejt

Bámulok elnézve messze a nyugvó város felett
Talán csak azt a ki nem mondott szót várom
Mit az elmúlt bölcsessége régen asztalomra tett
De akárhogy próbálom megfogni, nem találom

Temérdek írás fekszik kosaramba gyűrve;
Elrévedve tartom ujjaim közt a piros tollat
A csillagtalan sötét háttér előtt addig ülve
Míg az erdő lombja a gyárkéménnyel egybeolvad

Levél a kedvestől

Kinézel-e néha a régi ablakon?
Fáradt őszi nap süt már a domboldalon
Lassan foly' az árnyék a kiégett cserépen
Bedőlt vályog házfal vakít hófehéren

Alant homály borul a köd ülte völgyre
Pásztor puli előtt borjú ballag bőgve
Egyszerű kolomp lóg redőzött nyakában
Ez a legidősebb a legelésző nyájban

Odébb, ki vigyáz rá, nyurga parasztgyerek
Mentéje a botján, fején egy nagy föveg
Papírosba mélyed, olvas félhangosan
A tanító úrnak tetszene biztosan

Innen bár nem látni, sűrűn teleírva
Cirkalmas rajzolattal szántott az irka
Másodjára hangzik a sürgető hívójel
Tetszik, vagy nem tetszik a fiúnak menni kell

Terelik a jószágot esti nyugovóra
Mindegyik betotyog a megszokott ólba
Kidönti az asszony az itató vályút
Reggel majd frisset önt, s szalmát hint alájuk

Jóllakott a kutya, álmosan bólogat
Pislogva figyeli az állva alvó lovat
Feljött már a hold is, csillagos az éjjel
Csak a fiú küzd álmatlan a gyötrő szenvedéllyel

Emlékül Jucusnak

Ki fogja meg kezem, mikor ott állok gyámoltalan
Szélesen sodró folyóvizet nézve, ahogy rohan
Hőségben aszottan várva, mikor a nap elvakít
Ki ad nékem vizet, mely szomjat csillapít?

Hiányzol innen, mert a széthullott kirakó
Része voltál te is, s nem pótolható
Távol kerestél új reményt, hova elhívott a vágy
Pedig láthatatlan kéztől hajtattál tovább

Ha bánat nyomja szívem, kinek mondom el?
Csak az üres széket nézem és senki sem felel
Szabad vagy – mondod – míg táncolsz a víz felett
Mikor szédülve hullsz a mélybe – észre sem veszed

Reád vártam…

Itt éltem földeden, mint éhes gyomnövény
Nem sütött se nap rám, s nem cirógatott a szél
Fagyban álltam mozdulatlan, míg bent lobogott a tűz
Éji vihar törte száram, most fegyvered messze űz

Tenger fiat szültem kárba, sivár utad mellett
Gyökeremet hagytam oda, ha menni kellett…
Pedig hányszor hántottad kérgem sebes-fehérig
Mégsem kiáltottam, mikor lángom eloltottad félig

Azt hittem, ki úr, gazdag jóban is - kincsét féltve őrzi
A műben az alkotót, élőben létét dicséri
Nem tépi le, bár kár érte, megveti a hitvány gazt
És örömmel öntözi esővel kedvesét, az igazt

Vártam, már látom: reménytelen, hogy egyszer erre nézz
Féltem, késő lesz és a sötétben véletlen reám lépsz
Hiú virág! De nem leszek bolond, vagy mint egy gyerek
Ha el is dobtál, találok majd földet, hol gyökeret verek