Soha
többet nem jött rendbe. Azon a szerdán megállt az élet, elhervadt a
világ összes rózsája és egy fekete hamuörvény felkapta, elfújta tőle az
utolsó lehetőséget. Szerelem és élet, fiatalság és erő elhagyták.
Emlékből épített a halál ellen bástyát, melyet az idő pusztító kérlelhetetlensége mégis lerombolt.
A mai nap már csak egy eltört korsó egyetlen darabja maradt, és sok-sok segítséggel lehetett felidézni azt a korsót.
Mintha már ezt is végiggondolta volna valaha, mintha hallotta volna egyszer ezt a szemléletes hasonlatot is.
Mintha...
Kifutott a vetítőből a film és nem volt, aki visszafűzze.
Csupán egy megroskadt öreg, emberi test pihent a tolószékben.
Körülötte szanaszét hullott sárgás papírosok könnycseppekkel itatott levélhalma.
Valahol, közöttük egyiken feledett versrészlet vége látszott:
...megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
a szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
s míg marcipános selymük szétolvad a számban,
szelíden kinyújtózom a halálban...
Úgy legyen.
Vége a történetnek.
2014. 09. 22. - hajnal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése