Unokáink sem fogják látni?

Kevesebb lett e föld,

emberrel jelölt vidék,
e kékbe burkolt való.
Éltetett és megölt;
porszemnyi semmiség.

Elment egy fő ismét,
kit jövő is érdekelt,
ahogy ódon kastélyt
körülövez kis rét,
múltnak panteont emelt.

Elkísérte létem,
volt egy közös strófánk,
mit én dalba írtam:
filmes öröksége
visszatér ma hozzám:

„őrizni a múltat,
jövőnk zálogául”,
nincs is szebb cél talán,
mit gyermek tanulgat,
s szemünk elé tárul.

Tán’ lesz új, korszerűbb
és megváltozik bármi,
végül minden elavul.
Kérdés, marad-e velünk
vagy nem fogják látni

az unokáink sem,
csak egy varázsló táltos.
Elment egy fő ismét,
most már őrszem sincsen -
ki védi meg a várost?



Mikor a kényszerű alkalom ad szót a szóló szájába, nincs annál rettenetesebb...

Ráday Mihály emlékére álljon itt e néhány sor a teljesség igénye nélkül.

Egyszerű versike

Szívem ver még,
nincs más hírem,
csak elvagyok,
mint fűben alma,
elesve fájától,
kissé elhagyott.

Mely sün élelme,
megérett gyümölcs,
mit enni kéne
szájszélen csurgó
mohó éhhel,
ezt mondta a bölcs.

Édes az íz, tán
nem neked való,
ki fanyart szeretsz,
s hogyha hull a hó.
Lábad földig leér,
fekete vagy fehér.

A vers egyszerű,
elolvasod, lehet.
Egyszer és bezárod.
Aztán vársz éveket.
Majd megérint, megérted,
s megérik a nedű