Fillérért koldul már jobb kezem,
Ballal fércelt versem nyújtom,
A posztó felszakadt térdemen,
Autók közt előre, a Nagykörúton…
Hát ez jutott! Utálattal néznek
Tisztes polgárai Pestnek,
És maradnak gazdái a pénznek,
Mit találtak tán, nem is kerestek.
Keserű füstbe eltűnök előlük,
Zöld jelre ma még ők hagynak el,
Közönyük, mint felpattanó kő üt-
Siváran ismételt, sablonos panel.
Tudom, hisz voltam közülük egy,
Sajnálkozó, dühös, adni rest és gyáva,
Ki tülkölve, büszkén munkába megy,
S fölöslegesen tér meg otthonába.
Szerettem, mint ők, a vajas kalácsot,
Szobát betöltő kakaó-illatot,
Napfény-simogatást, s a nyíló ablakrácsok
Közén beszökő szellő-szalagot,
Ágyból búcsúztatni édes álmom,
Nyújtózó ásításba nyomva el,
Csókkal ébresztve kedves párom,
S cirógatni, amíg nyöszörgőn nem felel.
Íme, híd alá hajszolt a szükség,
Vizelt kartonon nyugszik bódult fejem,
Kihúzódnak a tegnap belévert tüskék,
De helyem a világban többé nem lelem.
