Szív-rohamok I.

Éjjel születnek gyermekek, s fájó dalok

beléfúródva e közönyös, süket világba,
részt követelnek őszintén ríva: halljatok!
Elhalva, s elhallgatva bennünk azután hiába.

Álomba elringat verses folyóm kelyhe,
nem kérdez és nem bánt, gyöngéden takar,
szíven szúr majd holnap a valóság helyette,
mely elszívná erőm mind, s vért látni akar.

A Most azonban kedves, anyamellű éj,
mese-tejjel szoptat, s halkan dúdol nekem,
nem szid és ígérget, csak mellém ülve kér:
hallgassam, hogy sző a csönd hálót szememen!

S nem fáj a kín: szépen képzeletbe simul,
szájszögletben gyáva szó-csöppöcske remeg,
mint egy elugrani bátortalan pici nyúl,
s a szerelmes, dús éjből még hátravan rengeteg!

Hogyan is lehetne…

Hogyan is lehetne feledni
szép alakját, szeme színét?
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon - s költöző gólya kelepli

nevét, mely szívembe égett -
morzsolván növényi véget
magamnak újra gondolom.
Pedig kalásza elszéledt,
lassan kopott színné lett

Szürkére szitált esőcseppek…
Még emlékén tűnődöm:
hajába már biztos beléfont
az idő szálaival. Ősz jön.
Árnyaink elmúlás felé mennek.

Forrása csobolyóján csecsre
bukó szomjas csecsemőt
kínált tejjel, s szerelemmel.
Imhol, vár immár a temető,
fejfán repül a nyári fecske.

Szerelmeink, pedig mint dúltak
erdős avaron, liget-pázsiton
a mezítelenség forró gyöngyein!
Karjaink, lábunk tekergő piton,
tűzzel égett a csók, s újabb gyulladt…

És sötét kábulatba estünk,
cirógatva haltak el becéző,
sejtelmes, vad gyönyör-ízű szavak-
zihálva pirul a mesélő,
ha rágondol, mit művelt a testünk.

Hogyan is lehetne feledni
Szép alakját, szeme színét!
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon, úgy fogom szeretni.


2005

és ott a park…

Kihalt a park, novemberbe dermed,
A padok burjánzó gazokat nevelnek,
Halomba temetkeznek a léptek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

Ha megállnék itt egy percre várni,
Szívem az emlékezésnek kitárni,
Meglelném a talpalatnyi helyet, lehet,
Hol egykor csókkal oltottunk el hevet,

S lábnyomot formált a nedves fű körül.
Egymásnak nyakékként adtuk örökül
Szerelmes szavak drága igazgyöngyét,
Elrebegve a "Nélküled soha többé"-t.

Nehéz kabát lóg most a roskadó vállon,
Egyedül ballagok, kísér hű magányom,
Hideg van, kockakőn koppan a cipő,
Ködökbe bujdos a fáradt őszidő.

Feledlek nyár, hisz oly csalóka árnyak
Adnak enyhet hődtől fűtött ezer vágynak,
Mert igézet ül a buja pillantásban,
S végén a mámornak mindig csalódás van!

Tovább az út mentén, tapog szürkületbe,
Mint vak tipor rá a széttörött üvegre,
Csak úgy visz lábam előre, céltalan,
Belevész a csöndbe elmormoló szavam.

Padok sorát nézem, visszahagyva jelnek,
S a kihalt parkot, mely novemberbe dermed,
Levelekbe gázlón, lassún, lomhán lépek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

2009-11-10




*Cím: Radnóti Miklós: Nem tudhatom (1944) c. versének felhasználásával