2018. február 16., péntek

Az érintés

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Írtam ódát, regényeket,
verset is számosat,
de tudja mind, ki szeret:
az érintés a titok!

S berontani finom testbe
lehet, de óh, nem szabad!
Hiába hívogat az este:
az érintés a titok!

Nézd, nézd a szelíd őzeket!
Havas vízparton hogy közelíti
két ajak egymáshoz a lehet,
az érintés a titok!

Elébb vágyó, hosszú pillantás
futott a szép alakon át,
de éhét nem csillapítja más:
az érintés a titok!

A csöndes, visszafogott dalból
egyszer kitör tiszta sóhaj,
s a kéz meglelve célját barangol:
az érintés a titok!

2018. február 16.





2018. február 10., szombat

Átlényegülés

Csatornafedélen veres kígyó,
mérge megsemmisülés,
lajtorja, rézangyal, szikla,
terrakotta színű átlényegülés.
Ajakamon blues, illatod parfüm,
fák repkednek át időn, s téren...
utolsót szippantok, fogyóban a fűm...


3. játék - 11 szó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm



2018. február 7., szerda

Nevedet őrzi…

Nevedet őrzi a reszkető ajak,
s a tenyérbe simuló terrakotta falak;
hűvös éjek minden titka,
parfümöd rajtam, s a napszítta szikla,
melynek hátunkat vetve
beleestünk a nagy-nagy szerelembe!
Oly nagyon hiányzik a szavad
s oly nagyon az a réges-régi este!

Felfelé szállottam feléd,
s milyen messze volt fák felett az ég,
a föld oly közel alattam:
mocskos csatornafedélen tapos most talpam.
Áradó szennyvizekbe mostam
patyolat fehér gyermeklelkem,
úgy sírok, mint gitáron sír a blues mostan,
rád gondolok, óh, szerelmem!

Kinek mondjam el, mit Neked nem lehet?
Hogy csak felfelé van út a Holdba,
málló rézangyalok lesnek ránk az ég felett,
s szíved végtelenjébe nem vezet lajtorja.
Pedig kígyó fejét tapodta büszke lábunk,
Mennynek ajtajában ért a drága napsütés,
mégis porba hulltunk, s ez maradt utánunk:
minden helyett megsemmisülés..



Játék - 11 hívószó: 
csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm





2018. február 5., hétfő

Ne fájj oly nagyon

Völgynek rohanó
szép álmom, s te rideg való
szabad vagy, Isten véled!

Zöldre futsz alant
vagy eltemet a hant:
léted vágyva úgy reméled,

hiába ölnek,
irtanának - megölellek,
magamhoz szorítlak, tépett párna,

füleld e csöndet,
picinyke angyal hogyan csönget
szekrénykéd ajtaját kitárva.

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke) 

itthon vagy velem,
ne félj, hidd, hogy szerelem
védi lépteid kísérve!

Nincs mentségem,
rossz útra tértem régen,
de játszani, óh, tudok nagyon,

mint vén kurva.
Nő volt, ki békém feldúlta,
menedékem szélfútta romhalom.

Fuss, rohanj hát!
Menekülj, s az ég haragját
kerüld, pusztulnod ne kelljen.

Ártó métely,
befogad előle menedékhely
szabad vagy, szárnyalj te szellem!

**

Asszonytestbe
varrom, amit megérlel az este;
gyermekké szelídül magom.

Csak rí csendbe,
míg rálel ringató kezemre,
s szűnik a kapáló vad fájdalom.

Nem vagy árva,
látod, ébredésed várja
kíváncsi hajnal sugárkoszorúja.

Karba veszlek
nyugodj kincsem, ez már az új kezdet,
tapintsd a mellet anyához bújva!

Álmom újra
határtalan, szabad égbe fújja,
gyönyörködve erdőt, vadon fát,

s a költő hallgat,
szívébe rejt egy perc nyugalmat,
s nem mondja, hogy: „nagyon fáj! ”


A dőlt betűs idézet József Attila: Nagyon fáj c. verséből való


2018. február 4., vasárnap

Szombati kisjegyzet

Komor a szombat, szürke eső szitál, és lassan áztatja tűzfalak közé rekesztett sötét udvart.
A meztelen téglák közén moha. Indák kúsznak reménykedve felfelé. Egyedül a görbe ecetfa ágai karmolásszák a harmadik emelet elrohadt, de felújított, feketére festett acélkorlátját.
Szeretném hinni, de nem az övé ez a mozgás: a feltámadó szélrohamok vetik zörgő, tavalyi száradt terméseit a vakolatos homlokzatnak. A nagy, fatokos ablakkereteken keresztül sötét szoba-mélyek tekintenek rácson át a tűzfal téglamezőire.
Száz éve, minden nap.
Tél van, vagy mindegy milyen évszak, ide máskor sem jut be fény.
A hideget nem a falak ontják, hanem a közéjük zárt magány.
Írok, reszketve sebesen, mintha az árnyak lopakodását megelőzhetném, mintha elébe mehetnék a beköszöntő estének.
Félek és fázom. Félek a koravénségtől, hogy így marad: nem nyitja rám az ajtót senki, legfeljebb egy eltévedt karbantartó, vagy a villanyszámlát hozó postás. Fázom a sűrűsödő csöndben, melyet legfeljebb a Requiem borús taktusai árnyalnak. Ez a vég. Lefekszem a hajópadlózott cselédszoba hosszába (hiszen keresztben el sem férnék) és bámulom a nádvakolatos mennyezetet. Vele a faltetőn végigfutó repedést.
Úgy szeretnék leszaladni az ódon lépcsőn ki az utcára és megölelni az első szembe jövőt! Mekkora baromnak is nézne szerencsétlen, így hát nem teszem, csak eljátszom a gondolattal.
Játék ez, takkol az óra, eljátszik velem az idő, szögeket ver másodperceim közé és nézi, hogy fuldoklom óráiban, halántékeremben hogy lüktet a szirupos halál.
„Jer velem, futni zöld réten, lombos fák alatt…! ”
Nem mozdul lábam, csak egy újabb sort firkantok lázas gyöngeséggel, záruló értelmem talán utolsó sóhaját.
„Szerettelek tudod? Hogy hiányzol! ”
De ez a jegyzet már az évekről szól, amik utánad jönnek, a keserű mézről, mely mindennap enyém lesz.
Szeretet helyett gyakorlatias dolgok, kimosni a szennyest, szegelni ezt-azt, renden és tisztaságon dolgozni, bár ugyan minek? A társtalanul eltöltött polgári lét értelmetlen. Ráadásul káros a pszichére.
Most szívfájdító melódiák emlékeztetnek a kidobott, elfecsérelt időre, persze hallgathatnék vidám, könnyű örömzenét, ismét mondom, minek? Nem ópiumra, ideig-óráig tartó önáltatásra van szükségem, hanem rád, hús-véremre, akinek szerelmesen hajába túrhatok, aki csókjaimtól gyöngülve hull a részeg mámorba.
Hullik más, a vakolat hamarosan, és ha nem vigyázok, a megroskadt könyvespolcról is a poros szakirodalom. Elvétettem az irányt, nagyon.
Terjed ez a métely, de neked nem ez kell, nem ebből épülsz, ez az én nyomorom, savanyú tej, állott, avas vaj. Inkább arra jó, hogy felismerd, ha ebbe kerültél – és jó messzire elkerüld.
Pozitív hozzáállás – javasolnád halkan, de én most nem figyelek rád, elborít ez a lucskos fekete szenny és meg kell mártóznom az iszonyatában. Be kell fogadnom gyötrő hiábavalóságában ezt az állapotot, mert ha fenékig nem merülök el benne, nem fogom teljes egészében tudni, milyen a rossz, a tömény ártalom és akkor nem tudnám azt sem, hogy milyen távol vannak ettől a csodálatos, szabad ég alatti májusi csillagnézős érzések. Most meg kell halnom, hogy aztán túlélhessek.
Hosszú az éjszaka!
Álmodj szépeket.


2018, február 4.