Most értettem meg,
miért maradtam:
jelnek őszi hantban,
mint fölfelé nyújtózó
temetett két tenyér,
lásd az élet ennyit ér:
amennyit belőle
szívedbe élsz magadnak,
s mint varjak a magnak,
végül úgy örülsz.
Örülsz őszes végednek
és amint szétszélednek
a hiába ölelt évek,
sötét mezőn kévék égnek,
belé halsz álmodba.
Belé roskadsz a romba,
mely mélyén ott nyílik
az új mag, friss vetés,
szédít, hogy nem tévedés,
térden, rendülve nézed,
mert egyszer halálosak,
egyszer édesek a mézek.
Keskeny híd volt alattam:
most értettem meg,
miért maradtam.
