Jöttél, mert hívtak

Jöttél, mert hívtak, fűillatú halál;
ártatlan szemébe néztél huncutul.
Viaskodó, fáradt gondolat rád talált,
elhitetted véle, hogy benne már úr vagy, úr…

Mért’ kellett elhullanod, hogy versem
íly szívszaggató gyötrelem legyen !?
Mért’ vitted utolsó táncba apró szentem,
hogy elvedd, kit az ég adott nekem?

Még olyan friss a tegnap, még terem:
piciny, fehér virágai még nyílnak,
keblemből a sóhajt oly lassan engedem,
még itt vagy, könnybe álmodlak, amíg pirkad…

De hisz Isten, te vagy e földön, egyetlen úr!
Míg Ő nyitott szemmel alszik benned,
nagy szárnyad, mint védelmező turul
halált hessent, körötte féltőn repked!

Ártatlanom nem hullt el egészen,
csak nekünk hamvadt korsóba teste:
még itt van, s pirkad, a hajnalt nézem,
az árnyak közt hófehér árnyát keresve…

In memoriam Happy

Elmentél hát végül;
az élet-óceánban nem úszol tovább velünk,
nem tapodja arcunk gyönge lábad,
könnyes hullám horgad, s csap le legbelül.

Neked öregségig tartott,
nekünk annyi volt, mint múló pillanat;
tizenhárom boldog földi éved,
s szűköl utánad, ki tébolyban itt maradt..

Annyi kedves játék
meg sem kezdve maradt végül félbe..!
Próbálom feledni hiányod,
de oly erős a tegnap, hogy nem tehetem mégse.

Kölykünk voltál nekünk,
s neked, mi gondozott, felnőtt kölykeid,
s e kötelékben léteztünk
szívvel pecsételve, bár nem vér szerint.

Most szólnom késő már,
mit szerettünk belőled, szusszanó kis leh’et
elragadták tőlünk orvul,
maréknyi hamu maradt, mely téged eltemet...

S mégis most kell szólnom,
mert kölykünk lettél nekünk, s mi neked kölykeid,
s ez már sosem fog elmúlni,
mint az érzés sem, mely belül rendületlen hevít!