-… de hát értse már meg, százados!- a vita hevében szinte üvöltésként gurult végig a hangár vastag lemezburkolatán a kétségbeesett visszhang.
- Mit? Hogy esélyünk sincs, Tábornok úr? – keményen megnyomta a rangjelet, miközben szúrós, kivörösödött szemmel a villant rá a százados – nézzen körbe: ezek a férfiak, nem félek a nagy szavaktól: hősök, megtették a kötelességüket, eljöttek magával ide, a Lélekvesztőre*, hátrahagyva családot, gyermeket, életet… maga tudta… TUDTA, hogy nem megyünk vissza, igaz? Mert a pokolból nem lehet kétszer felszállni! – teátrálisan gesztikulált, miközben végigjáratta tekintetét a legénység életben maradt tagjain. Mindannyian koszosak, füstösek, olajosak voltak és szédültek a robbanás okozta fájdalmaktól. Talán még valami agresszív vírus is megszállhatta a Tábornokot, vagy az utóhatás okozta hallucinációk hatása alatt vetkőzött ki magából? Nyugodt megfontoltsága mindenesetre a múlté lett.
- Nem, maga tökfej! Különben is mit ordít? – vágott vissza a megszólított - éppen ezt akarom elmondani: a küldetésünk most kezdődik! – ezt így, végignézve a roncsokon nehezen lehetett komolyan venni.
Amikor az űrhajó még csak egy csillogó fémszínű hengerként szelte a mély űrt és a cél misztikus pontként lebegett csupán előttük, akkor még könnyű volt lobogó hajú felfedezőknek érezni magukat, akik a hajó orrán, a fedélzet legszélén megvetett lábakkal kémlelték a távolt, várva a kosárból felharsanó győzedelmes kiáltást, hogy: Föld!
Azután a rendszer egyre közelebb került, meghatározták a koordinátákat, a gravitációs erők közti gyenge holtteret, ahol baj nélkül ereszkedhettek a kiválasztott bolygó felszíne felé. Először csak a kabin üvegének egy szögletét, majd felét, s végül teljesen betöltötte a kékség. Pályára álltak és úgy tűnt, semmi akadálya a landolásnak. De a komp - ez a békés szerkezet, melyet arra terveztek, hogy két, közeli, békés part között sétahajóként átvigyen néhány boldog turistát - felmondta a szolgálatot, épp az út legvégén, pár száz méterre a céltól, és elegáns megérkezésük szörnyű becsapódássá vált. A műszerek egy része használhatatlan ócskavasként szóródott szét, a másodlagos burok pedig üres konzervdoboz módjára nyílt szét és hullott két fél henger alakú dongaként fúródva a puha, agyagszerű talajba.
Akik bekötve, mozdulatlanul maradtak, túlélték – a többiek, akár a rongybábuk, kicsavart nyakkal, bevérzett sisakkal, összevissza heverő tagokkal, meghaltak. Az első áldozatai e hunyorgó, kék bolygónak. Szokás szerint a külső térben, a bolygó anyagával befedve, távolabb hagyták magukra őket, csöndes szertartással megemlékezve róluk.
Ennek tizenhét földi napja már. A sokk után megpróbálták a lehetetlent, kapcsolatot teremteni az űrhajóval, ám ez nem vezetett sikerre. Ráadásul felrobbant a kettes üzemanyagrekesz egy része is. A második sokk után mély apátia uralkodott el rajtuk, majd a kétségbeesés, mely a már vázolt összetűzéssé fajult.
Még később kitisztult a fejük és valami végtelen szomorúsággal vették tudomásul, hogy itt fogják eltölteni hátra lévő idejüket.
Ez a bolygó is lakható és lakott volt, ezt kiderítették még otthon, és nem a véletlenre esett a választás, amikor az utazást megtervezték. Már elmúlt világukban a kezdeti ujjongás, ami a korai felfedezéseket övezte, a telepesek százszámra vették birtokba a rendszereket. Csakhogy ide nem a benépesítés szándéka hozta őket, hanem egy különös és ritka jelenség, melyet nem tudtak megfejteni otthon.
Egyenlőre azonban sem az élet más jelei, sem pedig az a különlegesség nem volt észlelhető.
Elhagyták a hajót és lassan megindultak az idegen földön.
- Muszáj lesz végre kicuccolnunk a hajóból, egyetért Tábornok? Szakaszparancsnok, vegye fel, és hozza utánam azt a köteg kábelt! – utasította egy emberét a százados – igyekezett megtartani a fegyelem látszatát, habár jól tudta, az otthon beléjük kódolt magatartás átalakulóban van.
- Ugyan már, Owen! Egy kérésre van a szép szótól, ne legyen ostoba! – vetette vissza foghegyről a szakaszparancsnok, mire Owen lelassította a mozdulatait.
- Hogy mondta,… katona? – érezte, hogy most vékony jégre lépett, megfeszült minden idegszála, hogy nyugalmat erőltessen magára. Most oda kell csapnia, különben többé nem lesz lehetősége – ne feledje…- kezdte lassan, a megszerzett hatalom birtokának tudatában – hogy Ön jelenleg is a PánÚnió légierejének tisztjével beszél, és küldetést hajt végre, melyre parancsot kapott…
- figyeljen Owen, ez nem az a helyzet már…! – a másodpilóta nyugodtan levette sisakját és elejtette a puha homokszerű elegybe. Szelíden nézett, pillantásában nyoma sem volt haragnak, vagy ellenségeskedésnek, csak valami végtelen szabadságnak – Szokja az egyenlőséget kicsit, hallgassa a csöndet! Ha volnának itt madarak…
Owen a kézifegyveréhez kapott – Másodpilóta! Földre, hátrakulcsolt kézzel, most, azonnal! – a drámai pillanatot nem hagyta kiteljesedni arcátlan többszereplős lázadássá – Tábornok úr, ez az ember itt kétségbe vonja …
- Kérem a fegyverét, Owen! – szólalt meg csöndesen a Tábornok, szinte hipnotizálva a tisztet – ne csináljon ostobaságot! A szabályok megváltoztak, attól maga meg én is ugyanazok maradunk, hogyha levesszük ezt a csillagos maskarát, lássa be! Milyen emberként akar élni ezután? – nem fejezhette be. Owen váratlanul két lövést adott le, majd ordítozni kezdett, mint egy megveszett: … a PánÚnió kormánya nevében…! Ez tűrhetetlen,… mit képzelnek… a PánÚnió kormánya nevében…! – mindez addig hajtogatta, míg kimerült és összeroskadt.
A váratlan eseményre megdermedt mindenki. Bár hozzászoktatták őket a harchoz, a lelketlen, embert felőrlő várakozáshoz, és az összezártsághoz, az úton tapasztalható sokféle konfliktushelyzethez, de ehhez, a bajtársak elleni a fegyveres támadáshoz nem. És azok után, amin végigmentek, erre egyikük sem számított.
Owen kisvártatva visszanyerte erejét és a még mindig döbbenten, összerezzenve előrehajló katonák felé fordult:
- Sorakozó! Mit állnak itt? A lázadást megfékeztem, az ellenállókat ártalmatlanítottam, átveszem a parancsnokságot! Két ember fogja és idehozza a kábeldobot! – recsegte, azok gondolkodás nélkül megindultak a parancsszóra, mintegy villámsújtottan. – tegyék le, húzzák ki ott és aztán utánam!- az emberek mozogni kezdtek, de akár az álomban, csigalassan, hogy rájuk kellett förmedni:
- Simpson, DeWart! – mintha élnének! Mi van magukkal?
Azután megint váratlan dolog történt, mely most a századost döbbentette meg.
A megszólított katonák, miközben elindultak teljesíteni a parancsot, egy meghatározhatatlan pont felé fordították fejüket. Kissé felfelé néztek, halovány mosollyal arcukon, közel egy irányba, mintha valami vidámságra okot adó dolog történne ott.
Egy közlegény, bizonyos Elmer kilépett a továbbra is cövek feszesen álló sorból, mintha csak egy járókelő volna a friscói utcán és messzebb mutatva, halkan megkérdezte:
- Százados úr! Ön nem hallja ezt a hangot? – az udvariasnál is alázatosabb hangon, hogy nem lehetett bántani érte
- Közlegény, mi ütött magába? Vissza a sorba! Majd megmondom én milyen hangot halljanak…! – még a szájában volt a szó, amikor átsuhant homlokráncai között egy foszlány. Ismerős volt, mint azok a feledett emlékek, melyeket nagy szárnyával eltakarni igyekszik lustán nyújtózó idő, de meg nem szüntetheti őket. És egyben édes, mint az érett körte íze, amit egy gyönyörű szempár tulajdonosa adott át évtizedekkel azelőtt eljegyzésül mosolyával.
Owen megtántorodott: a képzelete annyira valóságosként vetült elé, hogy szinte ott volt a tengerparton, Mary-vel kézenfogva…- Nem, ez nem lehet! – suttogta. Valahogy abszurdnak tűnt az egész helyzet. Majd a zavartól fennhangon ordította Simson és DeWart felé:
- Hej, mi történik ott?
- Százados úr! Segíthetek? – kérdezte Elmer
- Mit mond, közlegény? – megfordult, hogy jól lássák. De nem érdekelte igazából a válasz.
Az egyik, nagy lilás nap éppen lenyugvóban volt, de magasan, fenn a másik még elég fényt és hőt adott, s mire az is lebukott, az emez ismét az égre szökkent. Ily módon sohasem jött el az éjszaka. Az iker rendszerek már csak ilyenek.
- Tehát. – kezdte el, de a hangsúly alapján mintha itt be is fejeződött volna a mondat. Visszanyerve önuralmát ismét a katonatiszt szólalt meg:
- Felderítjük a környéket. Információink szerint találkozhatunk alacsony szintű létformával. Bizonyos távolságonként fedezéket fogunk kiépíteni, ahol letáborozunk. Innen járőrök indulnak és jeleznek, ha tiszta terep és tovább mehetünk. Megértették? És nem lesz még egy ilyen rendbontás! Ehhez tartsák magukat! Végrehajtani!
- Igen, értettem, uram! – hangzott a harsanó szabványválasz a férfitorkokból, éppen úgy, mintha a gyakorlótéren álltak volna.
Elindultak a puha, agyagos talajon, a nehéz menetfelszerelés miatt látványos bakancs nyomokat hagyva maguk mögött. A köröttük lévő, gyéren nőtt barnás növényzet inkább olybá tűnt, mintha valaki véletlenül hajigálta volna el út közben a lankás felszínen, aztán megfeledkezett volna róluk. A távolabbi hegység felé vették az irányt, mely, mint egyedüli tájékozódási pontként szolgált a vidéken.
"Estére"- mintegy földi fél nap múlva elérték az első fedezék helyét. Owen kiküldte az első felderítőpárost, meghagyva, hogy kétóránként jelentkezzenek be az őrszemnél. A hosszú utazás során, bár a hibernációs szakaszt követőn ismét edzeni kezdték testüket, elszoktak a monoton gyaloglástól. A százados és az egység között levő feszült viszony sem enyhült, nem volt kedvük beszélgetni. Felállították az első tábort, a fáradság miatt azonban hamar pihenni tértek. Még a kettős nap folytonos jelenléte se tudta megakadályozni ezt
"Hajnal" felé, amikor mindkét nap éppen takarásba került rövid időre, az őrszem jelentett Owennek:
- Százados úr! A felderítőkkel nincs kapcsolat!
- No, mi a fene? Talán ezek is alszanak? Próbálja újra!
- Uram, több órája azon vagyok.
- Rendben, készítse fel Dave-t és Ivory-t, keressék meg a helymeghatározó és a nyomok alapján és hozzák vissza őket!- eltöprengett, mihez kezd maradék egységével, ha ilyen gyorsan fogyni kezd?
Nehezen telt a várakozás ideje. Eszébe jutottak az elmúlt napok történései. Nem is próbálta érzelmi alapon feldolgozni: Texasban nőtt fel, ahol katonának nevelték, aki a kiszabott célért létezik, de elöljárói – a Tábornok halála óta - most már olyan messze kerültek, hogy kérdésessé vált a cél értelme. A hajó, bár ott kering valahol felül, nem fog továbbítani vissza jeleket, és annak az esélye, hogy újabb expedíció érkezik, belátta, nulla. A Tábornokra visszagondolva nem is értette, hogyan követhetett el ekkora fegyelmi vétséget. Világosnak tetszett, hogy a fegyelmet fenn kell tartani: bármi áron. Egy fejetlen banda szétszóródik és elvadul; nem mintha épp nem ez kezdődne: eltűnnek emberek, szakad szét az egység. Nyugtalan volt. Nyugtalanságát tovább táplálta az emberek délelőtti furcsa viselkedése is, de most ennél sürgetőbb feladata volt. A célt újra meg kell határozni. Felderíteni a terepet és életben maradni, azután … még nem tudta, mi lesz azután.
Menetkészen álltak, amikor Ivory hívása beérkezett, de egyáltalán nem volt megnyugtató:
Dave útközben megállt és valamiért nem volt hajlandó tovább menni, ezért egyedül folytatta útját azzal, hogy visszafelé csatlakozik. Az utolsó tárolt koordinátákon megtalálta a nyomokat, csakhogy azok rövidesen megszakadtak, mintha egy nagy madár, vagy valami elragadta volna őket egyszerre a talajról.
Owennek ez egyáltalán nem tetszett. Micsoda képtelenség! De leginkább Ivory utolsó mondata zavarta meg: "mintha egy várost láttam volna távolabb, egészen olyanformát, mint amilyenek a mi otthoni városaink". Hangjából sem a félelem csendült ki, sőt inkább valamilyen jóleső derű. Utasította Ivory-t, hogy azonnal térjen vissza.
A hírre, hogy esetleg hasonló életre, esetleg civilizációra találtak, felvillanyozódott a szakasz, képzeletük elszárnyalt és fantáziájukkal benépesítették a bolygót. Owen hiába erősködött, hogy ez lehetetlen, a radarok semmiféle mesterséges képződményt nem jeleztek. Talán Ivory-t megszúrta a nap, vagy elfáradt és nem ivott elég folyadékot. De a szellem kiszabadult a palackból. Majd tisztázza a helyzetet. Szerencsére orvosi képzettségű katona is volt velük.
Tehát ismét felállították a tábort, hogy bevárják Ivory-t, aki úgy néhány órányira lehetett tőlük. De Ivory nem jött, sem aznap, sem a következő nap. Ahogy társai esetében, vele is megszakadt a rádiókapcsolat, bár a készülék sistergéséből ítélve az működőképes maradt.
Owen kimerült volt, elhatározta, hogy ezen túl együtt mozog a szakasz.
A negyedik nap követve a lábnyomokat eljutottak Dave, és Ivory, illetve két másik felderítő társuk vélhetően utolsó szilárd tartózkodási helyére. A nyomok valóban véget értek, csak egy pár – Ivory-é fordult vissza, de ez is csak egy darabig tartott, Dulakodás, harc nyoma egyáltalán nem volt felfedezhető, olybá tűnt, mintha egy hatalmas palackozó üzem futószalagjáról felemelték volna őket hátizsákostól, mindenestül.
Időre és józanságra volt szüksége Owennek, hogy döntést tudjon hozni. Nem attól félt, hogy éhen-szomjan vesznek e galaktikus pusztaságban, a tömzsi kis "energia transzfer" már megoldotta ezt a problémát, gyakorlatilag bármit bármilyen fogyasztható élelmiszerré képes volt átalakítani, de ez az ismeretlen erő, ami beszippantotta egységét, láthatatlan ellenségként állt vele szemben.
Ha már itt rekedtek, értelmes elfoglaltságot kell találni, ehhez azonban nélkülözhetetlen az az ismeret, ami elillanni igyekezett látómezejéből. Mintha a bolygó maga burkolózott volna a titok palástjába: amit láttak, nem stimmelt azzal, amire számítottak és leginkább a lilás, rózsaszín fénybe vont, hullámzó dűnén kívül nem is volt felfedezhető semmi, annak a messzi, 20-30 mérföldre levő hegyláncnak a kivételével, ami felé elindultak.
Néhány órás menet után azonban ez is megváltozott: az élet sűrűsödő nyomai félreérthetetlenül jelezték, hogy jó irányba tartanak: a kisebb bokrokat összefüggőbb talajnövényzet váltotta fel, és valami gumós, fa és kaktusz keresztezésével létrehozott fajta kezdte uralni horizontot.
A tó teljesen váratlanul termett előttük. Zöldeskéken illeszkedett a tájba és természetesnek tűnt. Láttára az otthon érzése hullámokban tört rájuk, fáradt és feszült idegeiknek annyira hiányzott az efféle gyönyörűség, hogy gondolkodás nélkül vetkőzni kezdtek és mire Owen felocsúdhatott volna, kurjongva futottak partja felé. Illata, színe, fodrozódó hullámzása kétségtelenné tette, hogy víz az, nem lehet más. És még ott is, visszafordultak, és hívták a századost, aki maga is nehezen vonta ki e képződmény, valamint szétszaladó egységének hatása alól magát. Azután megérkezett a hang a torkára, és szidalommal, függelemsértéssel, büntetéssel fenyegetve ordítva utasította az embereket visszafordulásra.
Azok mintha végleg függetlenedtek volna tőle, nevetve kiabáltak vissza:
- Ugyan Owen, hagyja már ezt a butaságot! Jöjjön maga is! Különben sincs a fegyverében már lőszer!
És így volt, Owen bénultan kapott fegyvertáskájához, de pisztolya fabatkát sem ért már, hacsak leütni nem akart volna valakit vele. Hát innen a nagy bátorság! Akkor meg miért nem végeztek vele már korábban? A falkaszellem mégis erősebb az önállóságnál? – Felismerte, hogy egy nálánál nagyobb és ismeretlen entitással küzd, mely megnyilvánult a katonáin, és ebben az idegen környezetben kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát.
Még egy kísérletet akart tenni, kiadni egy utolsó vezényszót, de addigra egymást követve beleugráltak a vízbe.
Közelebb merészkedett, hogy legalább szemmel tarthassa őket, ám ahogy odaért, nem… nem akart hinni szemének,… nem volt ott semmiféle tó! Meredek szakadék görbült a mélybe, ahonnan meleg pára és homályos köd gőzölgött fel!
Hogyan…? Miféle érzékcsalódás vonta be elméjüket?- hátrahőkölt "Újabb trükk"- gondolta – de efféle trükkök a filmekben és az őrültek vizionáló elméiben léteznek csak. Ez totális meghökkenés egyenlőre nem engedte egyenlőre tudatába férkőzni azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen elveszítette maradék állományát.
Lassan-lassan mélyült el a sokk, ahogy az agyvérzés sötét, szirupos, sűrű folyadéka megbénítja az agyat. Túl sok hatás érte, túl rövid idő alatt.
Leült a sziklaperemre és belülről elindulva egy vékony szálon keresztül feltört benne egy forrás. Nem a szervei mondták fel a szolgálatot, nem is valami embóliaszerű folyamatra gondoljanak, ahol több ér megpattan. Egy, majd több csatornán áramlani kezdtek eltemetett érzelmei a múlt felől, végül mintegy szökőár borította el és ő tehetetlenül, végtelenül elhagyatottan könnyezett.
Nem tudta, meddig lehetett így.
Csak azt tudta, hogy ez itt nem Texas, nem a Lewisville-i tó békés világa, ahova gyerekkorában haverjaival pecázni és fürödni járt. Olyan messze esett mindez, mint amikor valaki kinyújtja a karját a csillag felé és az ujja végén még millió fényév van, csak utána következik a fénypont. És amilyen vágyott játék volt ez: megérinteni a kis fénypontot, képzeletben legyőzve – megsemmisítve a távolságot, olyan hamar be kellett látni, milyen lehetetlen is ez. Megpróbálta most újra, félretolni a fényéveket, visszacsévélni a haszontalan időt: és lehullott a századosi egyenruha. Mary első csókja is ott égette meg, aztán később a mexikói öbölhöz jártak le, ahol a végtelenséget ősi borzongással élte át.
Amerika roppant ege alatt hangyának érezte magát, aki azonban szorgalommal és kitartással eljuthat A-ból B-be, megfejtheti a létezés titkát. És mi is volt ez? Nyilvánvalóan nem az, hogy birtokoljon bármit, ami pénzért megszerezhető. De birtokba venni a végtelent, és talán ezért is jelentkezett a houstoni központnál. Míg ott összesen néhány órányi távolságban araszolt a térképen, és azt hitte szabad, most itt van, millió évekre és börtönbe zárva. Inkább járná Frisco
kertvárosi utcáit, ahol magnóliavirág illatúak a délelőttök és a kerítés nélküli, széles, mély árnyékos, földszintes házak portáit nyugodt, óangol Bobtail-ek őrzik.
A keserűség mellé hirtelen támadt csillapíthatatlan vágy fogta el hazája iránt és megértette, hogy fölöslegesen tett meg ekkora utat ezért a felismerésért.
Vajon mi járhatott Simpson és DeWart fejében? Felidézte különös mosolyukat. És Elmer? Feltűnően nyugodtan viselkedett. És a századparancsnok meg a Tábornok? Amikor a szemükbe nézett, megszédült a totális szabadság látványától. Mi lelte ezeket az embereket?
Ez lenne hát az a különlegesség, amiért idejöttek? Levedlett róla maradék katonai mivolta is, ahogy szaggatta, tépte a csillagokat váll lapjairól.
Amikor megfordult, Owen, az ember állt ott, szemben pedig hívogatóan nyújtózott a villanypóznákkal övezett ismerős Main street, mely Frisco szívéig vezetett.
Nem maradt több kérdés.
Futva indult el, többé vissza sem tekintve.
2013-09-06
A Kék bolygó 191. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése