Akit megtaláltak

Először hallgattam csak vad lélegzeted:

Hogy jár ki-, s be e riadtan partra ért lélek,
Mint ár-apályra várva rád találva homok fövényén,
Végveszélyben ziháló kis tested kéklett.

’ Sellő lány!’ - gondoltam, s rögtön: ’nem lehet!- tengerek
Nem vetnek efféle lényt ma már e világra,
Omló hajzuhataga sem valódi ezüst!’-méláztam-
’ Mesék elmúltak, zord hajnalba fúltak, minden hiába!

Aztán mozdultál, farok csappantással szóltál: élek,
S hogy ne féljek, beszélni kezdtél halkan,
Minden szavaddal szivárványosabbra festve éjjelem,
Elénekelve, ki vagy és miért lettél, gyönyörű szép dalban.

Tudom már, miért lesz vizek végtelen mély-setétje
Hazája a gyermekszívekből kivetett oly sokaknak,
Hol ablakhomályba’ véget érnek bárányfelhős évek
S holt vágányra elhagyott, roncs szerelvényt hogy tolatnak…

Már megszárítkozva gyöngéd mosolyomban,
Itt fekszel. Vigyázó, szőrös férfi-két-karomban tartlak,
Csillámló szürke pikkelyedre álomcsókot hintek,
S kik látva a vaknak sem hittek, mondom: én akarlak!


2009-03-20