Az óra ketyeg, fogy a lét;
kevés a lég, s lélegezni még
egyre jobban zihálva…
… mégis úgy akarok!
Tűnik a lap vége,
félek, új sorra érve
utolsó lesz az, csonka,
csendbe hanyatló sóhaj…
Erőlködöm, legyen kimondva,
de már szájpadlásom
nyelvem börtöne lett,
s szívemben reked a szeretet…
És mondják körül: óh, jaj!
Letelt ideje, sajnos,
s tovább nem mardos
élni küzdés bágyadt heve,
nem játszom többé fénnyel,
bezár alfa, omega, e két jel,
csillag’im nyugodni térnek,
s az ének nem talál helyet a sorban…
…
… kevés a lég, de élek még, jól van!
Egyre jobban zihálva…
fogy a lét, az óra ketyeg,
még itt akarok lenni veletek…!
