Te-énem

Simuljunk szorosan, elemészt az idő,

Kulcsolt ujjainkra hamar halál jő,
Simuljunk tapadva, míg ölelni lehet,
Míg látom lobbanni lángszínű lelkedet!

Hozzáforrjon csókban bőrödhöz bőröm,
Érezzem, nélküled e világ börtön,
S érezzem, hogy Veled szívem kinyílhat,
Elkísérjen végig ez az édes illat!

Hogyha moccansz, minden moccanásban,
Mint a fénynek árnyék, legyél örök társam,
Ha megállasz, mint kőszirt, Veled vénülök,
Lábainknál addig virágozzék bürök!

Arcod-én arcom, kezed mozdítja ujjam,
Ajkaddal szólom szerelmed, bódultan.
S mikor szorosan simulva becézlek,
Feltámadsz bennem, hol én véget érek.

Olyan titok vagy, ős, kimondhatatlan,
Mint forróság, melyet elrejt paplan,
Szűkölő hiányt betöltő vad gyönyör,
Újra, s újra járni vágyott részegítő kör!

Kevés, hogy szeretlek, részem, Te- én vagy,
Egymással ütköző, eggyé váló két Nap,
Miknek fénye ragyogva mindenségbe tör,
S izzanak fehéren, égve-fogyva belül.

Bordal

 A bor én vagyok.

Ízem fölött mind elmereng:

A léha, tőkét sosem látott alja,
Ki a nőket nyakalt nedűm mellé falja,
S kinek értőn drága minden cseppje,
S ki szorongását általam feledte,
De ki orvul helyettem vizet adna,
S ki mély-búsakat gondol borongva,
Vagy megfagyva, vastraverznek dűlve,
Végül lányért dalolt részegülve,

S kit az elfojtott, hű szerelem gyötör,
Bársony aranyam lesz helyette gyönyör,
S ki ünnepel, ha felemel a szájhoz,
Vagy lőrével kever, s szokásból átkoz,
Mámoromban fetreng sár-latyakba,
S ki csillag-számolásból megjő virradatra,
Békében nyugosz el, de van, ki estig pöröl,
-Hosszú a sor, barátom, és mély a gödör!

Nagyapám plántált, gonddal művelt engem,
S a tavasz szellőjét inni úgy szerettem,
Mint a kék égen úszó felhőket nézni,
A borozda közén, napfényen élni.
A sok gaz csak hullott, nem tudva mért’,
Nagyanyám kapája szív-gyökérig ért.
Földből lettem, íme: trágyán jó kövér,
Erős, és tartalmas, nem holmi ösztövér.

Már mustom is gyomorba surranó fajta,
Fokolásra a cukrot nemigen akarta.
Kancsóban járt körbe kézről kézre,
Úgy eltűnt, hogy nem is vették észre.
Pogácsa, szalonna - hamar asztal terült,
Nagyapám ez alatt a fűbe elfeküdt,
Az elégedett szüretelő népet nézte,
S napnyugtát várt őszülő októberére.

Otthonom lett a hűvös pince mélye,
Tölgyhordókban érni zsíros ebédre,
Mit kristálypohárban vártam asztalon.
Dicséretem az egyetlen vagyon,
Mivel büszke gazda szerezhet nevet,
S azt hitvány érme módján el nem vehet
Sem ember, sem az éretlen utókor,
Mert emlékem: ízem, a mélytüzű óbor!

Édes borzongást adok hát a cselédnek,
Jutalmul, ha munkájával kész lett,
S alázatot a hatalmas, cifra uraknak,
Mikor szájukhoz emelve mulatnak,
Hogy egy perce igaz csend, áhítat legyen,
Elváljon az értéktől az értéktelen.
Köznek úri pompát, hadd vigadjon végre,
De hányjon ki mind, ki hálátlan érte.

Indulatot adok a bajos betyárnak,
Távlatot, mit két szív nyílva bejárhat,
Derűs emlékezést, neked vagy önnek,
S megvárom, míg erednek a könnyek.
Ki lehetsz néma ajkú, vagy szóval törtető,
A parasztot éltető dalt csalom majd elő,
Hogy ízem fölött megállva elmerengj:
A bor én vagyok, és neked mit jelent?


2010-03-21/22

Szerelembe játszó…

Szerelembe játszó aranyszínű évek;

Narancsillata, ha parfümöddel vegyül,

Ölembe ültetve elképzellek Téged,
S többé nem vagyok oly nagyon egyedül.

Fekete éjed rég bűvkörébe vonzott,
Kelyhedből fényt ittam, árnyéka rám vetült,
Sejtelmes még ma is rózsahamvas combod,
S tovább vetíti a filmed mozim belül:

Csókra nyíló ajkad megkímélték évek,
Mosolyodba ránc már többé sosem simul,
Bezárt gyöngynél jobban megőrizlek Téged,
Míg a szív végsőt dobbanva elcsitul.

Részleteid festem Beléd feledkezve,
Hol bájos kézfőt fog, vagy derékra fon a kéz,
Mígnem erőtlenül lehull a vágy teste,
S elengedi, mitől elszakadni nehéz.

Szemed az állóképről ugyanúgy ragyog,
Kedves és szomorú, mindent feláldozni kész,
S az elme hiányodtól majd megzavarod’,
Hogyha egy-egy percet lopva felidéz.

Szerelembe játszó aranyszínű évek;
Narancsillata, ha parfümöddel vegyül,
Ölembe ültetve elképzellek Téged,
S többé nem vagyok oly nagyon egyedül.

2010-03-18

In memoriam - Bogi -

Bedő Boglárka: Rím nélküli röpke

Szeretem a tinta illatát,
Ahogy firkálok a papírra és az orromba mászik,
És imádom a te illatodat is még mindig,
És a nyakad ívét sem felejtem el soha,
Pedig már lehet, hogy nincs is olyan illatod,
S én sem lehelek már több csókot a nyakadba…
…

Szeretem a tinta illatát, s a szárba szökkenő
Zöldellő hajtást ablakom alatt,
S leírni minden érzésem, ami feszenget legbelül -
Huszonkét évem immár megmarad

Szeretem a napfény színét ábrándozva nézni,
S ahogy elszédülnek egymás után
Papírra ejtett, apró gyöngyvirág betűim,
De mi lehet, s meglesz: inkább nem gondolni Rám

Nem mondok le Rólad, az élet ma oly gyönyörű,
A szerelmes szívnek hallgatni nem szabad:
Csókot lehelni nyakad ívére mindhalálig,
A szavak itt várnak, ha el kell, hogy hagyjalak

Szerettem köztetek, s a tinta kék illatát,
Ahogy lélegezvén bódít, s orromba mászik.
Szerettelek Kedves! Imádni nem szűnt meg szívem,
Csak csábított egy álom, s egy világ, egy másik

Nem lesz több dal, mondatomat befejezi más,
Most ez olyan lett, kósza, rím nélküli röpke,
A hűvös föld befogad, eltemet és felejt,
De engem megőriz emléked mindörökre

2010 március

Hajnal három körül

Nekidőlök hát a sötét házfalaknak,

A sikoltás már elhalt, csend van egészen,
Az utcán éjjelre jár, árnyak szaladnak,
Ártatlan vért ontani újabb bűnre készen.

Lángoló arcom csak fogyó szemem gödre

S betegségnek áldoz heve szent tűz helyett,
Nem tellett hát ma sem a semminél többre,
Messze van a reggel, s a "meglesz"-től a "lehet"!

Mint lámpák, vagyok csak csatornagőzt nézni,
S amint a részeg mámorában padra dűl,
Nem faggat holnapot, talán meg sem éri,
Csak álomba szédül, végtelen’ egyedül.

Nekidőlök hát a sötét házfalaknak,
Pislákol, elolvad tejbe a Nagykörút fénye,
Az órák, percek most oly lassan haladnak,
Mi kezdődik sem jobb, mint aminek vége.

Elaludnék én is, hogyha fogná kezem,
Hogy e szörnyű éjet elviselnem legyen,
Legyen együtt merülni forgásába, velem,
Valaki a mellére fektetné a fejem,

S csillagok szórnának édes port az ég-ablakon;
Bámulnánk színüket belérévedezve,
Mígnem szemünkbe ragadnának mind és vakon
Minket is beborítana az álom leple.

2010-03-03