Végső szók - Évezredek

Az évezredekbe visszabújok ismét,

hol szótlan lenni hosszú ábránd,
hallgatni az idő folyását parttalan,
hol örök napsütés van, s szivárvány.

Küzdöttem talán egy röpke percet
közötted, ember, élővé lett anyag,
láttam a hidat, s szerelem csodáját
zenélte éj, tücsök lába, s pirkadat.

De már elfáradtam hinni, s remélni
jövő lágy, lombok közén szüremlő
édes ajkáról patakzó suttogásait,
s hogy megelégítsen két nagy emlő.

Szívem mégis élettel, könnyel, dallal,
megnyugodott szóval csordultig teli:
emléket halászgat széttekintve vízen,
s a múlt kedvére játszik, ölelve engedi.

Még hív a kert, felém int kis virága,
még megrezdül a lég, a Nap oly óarany,
de már az idő végső táncát járja,
a játék csendesül, s belevész a szavam.

Már nem bánok semmit, túl e mindenen
könyöklök portámon, mint egykor nagyszülőm,
s vonását sejdíti tenyerembe illőn,
arca én arcom lesz, sorsommal békülőn

az évezredekbe visszabújok ismét,
hol szótlan lenni hosszú ábránd,
hallgatni az idő folyását parttalan,
hol örök napsütés van, s szivárvány.

2018-01-17