Versfolyam - Homokvár

A vízre nézz! Nézd, hogy omlik habja!

Tajtékzón amikor bús gátjának ront
Hullám’ i nyergén a távolt futva falja
Gyökeréig bizserg, s rábólint falomb

Szélesen sodorja, nincs, mi ellenálljon
A felmart ugar szikje sír és fuldokol
Ásólapát hagyva pusztul régi homok-várrom
Nem tér vissza hozzá büszke gyermek mosoly

Tudom, csöndes most, de ne hidd, hogy elfogyott
Visszatér a felnőtt, hisz a vára várja
Megáll vándorként a túlparton majd legott
S emlék’ire borul megkönnyezve árnya

a verset egy magába fordult gyermeki lélek csöndes sóhaja ihlette

Biztató

Mondhatod: élted, megírni sem lesz nehéz

Hisz hasonlatokon ringatózik, mint csónak
Tétova ujjbeggyel pengette láthatatlan zenész
Kezdete volt minden végére ért szónak

Miért hallgatsz hát? Ajkadra zár a teher
Hogyha mondat-bilincseidet csörgeted
Elejt, rád tapos a valóság, aztán felemel
Míg szemüveged szilánkjait vakon felszeded

Nem tanulsz, újra meg újra elindít hited
Holtvágányok mentén termő ártalmas virányokért
Nemde nem te leszel ismét, ki bukva megfizet?
Feddő példázatoktól némuló, az "útról letért"

Szólj bátran, mikor szólni fölösleges lehet
Mondd, hogy éltél legalább, mikor halni jártak
A "mások" maradjanak maguknak furcsa idegenek
És mosolyogj rajtuk, akárhogy kiabálnak

2006-09-27

Hidak VII. - A szabadság hídján

Örvénylik, pillér’i körül mindig zúg a hab

A város pihen, nyugodni tért róla holnapig
Alul hánykolódva úsz’ a vízen pár rönk-darab
Elmerülve önnön pusztulásába nyakig

Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó,
Büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb
Mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók
Korlátain könyökölve tündöklők az estek

Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt
Hajfonata ívén fények örök táncát járják
De emlék nélkül megy át rajta mind, felejt
Észrevétlen hagyják csodás szivárványát

Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás
Karfát szorongat némán, nem enged e hév
Még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás
Csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp

S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne
Látom, angyal száll, ereszkedik a vízre
Fényes szárnya alatt dombor, mit rejt, mi van benne?
Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe

S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs
Helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad
Nyelvem hegyén éget, érint ez élő tüzű parázs
Míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt

S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt
Felzokogva-csendesülve eltűnődve rajta,
Mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt
Míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja

Tovatűnt hétköznapok

Tovatűnt hétköznapok, miért álmodom utánatok?

Hisz ami elmúlt, soha vissza nem jő már
Boldog órák, nektek sem mondhatom, várjatok!
Emlékeim, mint megannyi pihe, csak száll, egyre száll…

Kopott medrében foly tovább a folyó csendesen
Partjánál megállva bámulom habzó fodrait,
Míg egy hajó beúszik közénk méltóságteljesen-
Hallgatom a partot paskoló örök hangjait

Nyugodt a föld, kitárja karjait a féltő este
Tücsökzenére bólint, s elhanyatlik mind az árnyék
S ím: egész nap ment, fáradt, kedvesét keresve
Szemében a könny, de biztos nála a szándék

Csillagboltozat alá hever, párnája dús föveny
S nem aluszik, nyugtalan éje a szerelmes legénynek
Holdsugárnál ír, mély szív-áradásban, s köpeny
Zsebéből irka-csutkát kotor, láthatatlan égnek

Sóhajtó, gyötrő-édes lélek lángú bíbor szellemei
Gyorsan verset öltve, kuszán kanyarodván
Oly kevés-kevés a papír hozzá, még írni kell neki
Mint dallam íve emelkedik heve, hangja éles szoprán

Mert most száll reája, most izzítja, gyöngéd angyal
Óh, úgy szaval, fényes szemén tűzijáték gyullad
Édes álmokba burkolva hagyja, úgy találja a hajnal
Hol van az a legény, ki ott az árokparton szunnyadt?

S hová tűntek a hétköznapok, miért álmodom utánatok?
Hisz ami elmúlt, soha vissza nem jő már
Boldog órák, nektek sem mondhatom, várjatok!
Emlékeim, mint megannyi pihe, csak száll, egyre száll…