s apró fehér szirmok tengere
elborítva álomba ringat,
fejfába tűzzel ég az ember neve:
mert világot ölelve játszott,
óriásként járt a törpék között,
nem is ő hagyta el a világot,
az volt, mi belőle elköltözött.
Itt járt közöttünk, már itt marad,
hord minket hatalmas tenyerén,
miképpen Nap tekint ég alatt,
s szelet fúva játszik az északi fény.
Az idő a múltat végül bezárja,
rabja csak halott kő marad,
de él mind, ki a jövőt szívvel várja,
s papírosra égnek megálmodott szavak.
Táncoló betűk fogannak
öröklét foglyaként új regényeket,
a szabadnak jelül időt adnak,
hogy kapjon szárnyra a képzelet.
Thomas Wolfe (1900-1938) és
Ray D. Bradbury (1920-2012)
emlékének ajánlva
