Beszélgetések magammal I.

Harminchat február fakult fénye dereng

Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok
Gyakorta szárnyaltam, s hogy milyen idelenn
Most merülve nézem, vizsgálom, ki vagyok?

Ahogy alászállok, tompulnak a képek
Sűrűbb csönd vesz körül, s minden imbolyog
Tegnapnak élek, a holnapok tiétek
Megvetőn mondhatják: ez milyen dolog!

De nem, nem érdekel üres locsogásuk
Orrom már víz színén szippant hűs illatot
Minden ajtóval beljebb, melyre rácsuk
Elveszítve mind több vezércsillagot

Aztán végtelenül egymáséba folynak
A körök elmosódott foltok lesznek csupán
Szürkévé, mik egykor színesek voltak
Mint fáradt, morc, esős szombat délután

Számvetésnek kéne lenni itt benn mostan
S lám, csak kortyolgatom e kristályos vizet
Szennyesem egyszer már hófehérre mostam
De tudom, én leszek, ki újra megfizet

Bemerítkezem hát, zárulj fölém felszín
Lényegüljünk eggyé cseppről cseppre mind
Tűnjék el a forma, legyen színtelen szín
Teremtődjön újjá jobb remény szerint

Felnézek az égre még benne állva, lenn
Államról vízcsepp gördül, szemlélem, más vagyok?
Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok

2005-12-29

Hópihe

Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,

S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.

Találkozóhelyek

Metszéspontok, körök, találkozóhelyek

Subáját letéve időz itt a juhász
Hallgat megnyugodva, kivárva a telet
Cinkes zsiványokkal csöndben el-elzsugáz'

Ismerősre lelhet pár ingyen sor(sör) mellett
S jó szavak csekkje beszélgetést fedez
Köszönni nem rest a tíz perc figyelmet,
Mely íze kettőnek tán' örömet szerez

Várlak ismeretlen, anoním barátom
Akaszd gondjaidat hátul a fogasra
A hangot ne keresd, majd Veled megtalálom
Mikor snóblizunk egymást megkopasztva :)

2005-12-15

Jelenlévők és eltávozottak agóniája

Járd utad, ne lépj mocsárba, utadra figyelj, hogy le, -jaj!- ne térj!
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde

De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord

Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít

A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat

Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!

Az ártatlanság kora

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép

Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

Gondot űzött még a felé küldött mosoly
Nem kereste hátul az intrikus kezet
S ha elfogta percre valami komoly
Anyjához bújva még ölelkezhetett

Szobájában mackó ekkortájt a nagy sztár
Színes ceruzái alatt ébredez a világ
S a fenyítő szó még megríkat, használ
Hóesés pillájára könnyű álmot szitál

Csöndben figyelt, ha szólt; a nagy testvér szent
Csöpp kis ajkával némán utánozva
Még ha nem is tudta néha, mit jelent
S nem szóltak rá, mikor hüvelykjét szopta

Kalász-fürtös hajába szeretőn túrt a kéz
Hisz ő oly okos, engedelmes, jó gyerek
Amerre anya mutat, feje arra néz
Csak vele egész, s a világ vele kerek

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

2005-12-02