Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,
Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj
Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet
Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt
És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába
Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…
Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…
Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz
Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!
Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban
2005-06-07
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése